Az egyházzal, a vallással kapcsolatos problematikus kérdések felvetése, a közösségek belső életének kritikus vizsgálata nagy körültekintést igényel. Hatványozottan igaz ez a kárpátaljai magyarság hitéletével kapcsolatban, hisz alig másfél évtizede gyakorolhatjuk szabadon vallásunkat, ez a rövidnek mondható idő még nem feledtette a korábbi üldöztetéseket, megtorlásokat. Ezért érthető, hogy a tisztelendők, tiszteletesek, az egyházi közösségek vezetői, tagjai igen érzékenyen reagálnak arra, ha a világi oldalról kutakodnak dolgaikban.

Ezért is voltunk nagyon óvatosak, amikor a református püspökségen belüli konfliktusról, annak megoldásáról, néhány – a tanoktól eltávolodó – lelkész egységet veszélyeztető magatartásáról írtunk.

A történések ugyancsak nagy érdeklődést váltottak ki, ezért megkértük Horkay Lászlót, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspökét, elemezze a helyzetet.

– Mint a Kárpátaljai Református Egyház felelős vezetője, őrtállója köteles vagyok védelmezni egyházunk szervezeti vallási egységét, védelmezni jogait, a törvényeket megtartani és másokkal is betartatni. Mivel nálunk a legfelsőbb szerv a zsinat mellett maga a Biblia, senkinek sincs joga ellentmondani Isten igéjének. Isten igéjéhez igazodunk, s efölött semmilyen emberi elv nem állhat. Tény, nem mindenkinek tetszik az egyházfegyelem. Nos, őket senki nem tartja a közösségben, kiléphetnek.

– Az egység megvallását, a sorok rendezését szolgálta az a beregszászi tanácskozás, melyen a lelkészek, a gondnokok, az egyházközségek képviselői vettek részt.

– Örülök annak, hogy a túlnyomó többség az egység mellett szavazott. A nyugati egyházakban mostanság szinte mindennapos, hogy a közösség keres magának tanítót, a tanító nyájat, de Krisztus teste egy. Kálvin János is azt tanította, hogy a szakadás nem Istentől van. Tehát aki az egyházon belül van, ott legyen gyertya vagy só, ahova Isten rendelte. Nos, a mi kárpátaljai református lelkészeink mind esküt tettek, hogy a Szentírást a második helvéti alapelv és a heidelbergi káté alapján fogják hirdetni.

– A református egyház belső rendje ugyancsak demokratikus, például a közösségek maguk hívhatják a papjukat.

– Igen, mi nem is szólunk bele, a gyülekezeteknek joguk van választani, a püspök is választás útján kap tisztséget, nem kinevezés által. S nincs erőszak. Ugyanakkor igazodni kell az egységes irányzathoz, s van határ, amin túllépni nem szabad.

– Úgy tűnik, néhány lelkész túllépett ezen a határon, s levették róla a palástot.

– Nem palástvesztésről van szó, mert az fegyelmi eljárás lenne, hanem önkéntes döntésről. Akiknek nem felelt meg egyházunk tanítása, fegyelme, kiléptek az egyházból.

– Kik ezek?

– A nagyberegi Bocskor Viktor és felesége azzal adta be kérelmét, hogy nem kívánnak tovább szolgálni a református egyházban, mert nem értenek egyet tanításával. Megjegyezném, az utóbbi időben teológusainkat nagyon sok külföldi hatás érte. Először talán segítették őket, aztán próbálták a saját nézeteiket úgymond rájuk erőszakolni. A vallásszabadság most azt is megengedi, hogy még felekezetet is választhat ki-ki magának.

– A házaspár konkrétan is megfogalmazta, hogy miért nem kíván tovább szolgálni?

– A lelkész a gyerekét nem keresztelte meg. Ez ellenkezik hitvallásunkkal, mert a gyerekek is beletartoznak Isten közösségébe. Pedig, ahogy Péter apostol fogalmaz: ha a gyökér szent, az ágak is azok. Mi nem fogadhatjuk el az ilyen elhajlásokat. A zsinat tagjai hűségnyilatkozatot írtak alá, megfogadtuk, hogy megtartjuk az egységet. Ezektől a lelkészektől elhatárolódunk.

– Kikről van még szó?

– Tóth Zoltán nagymuzsalyi lelkészről. Neki az volt a lelkiismereti problémája, hogy nem akart a hitetlenekkel meg a rossz emberekkel együtt úrvacsorázni. Pedig Isten előtt mindenki adós, ki ötven, ki ötszáz pénzzel. A lelkész nem mondhatja, hogy a másik rossz ember. Azt az embert meg kell inteni, tanítani kell. Sőt, egy teológiát végzett lelkész ha vétkezik, azt tudatosan teszi, a másik pedig tudatlanul. Ne ítéljük el azokat, akik tékozló fiú módjára élnek, hanem hívjuk őket az Atyához. Aki felmagasztalja magát, a másikat pedig lenézi, nem igazulhat meg Isten előtt. Még ide tartozik Delényi István viski lelkész is, aki külön csinált magának egy kis csoportot, és elkülönítette magát a gyülekezettől. Hála Istennek, csak ennyien vannak, s még jobb is, ha kívül tevékenykednek, nem pedig belülről bomlasztanak.

– Óhatatlanul felmerül a kérdés: ezeket a papokat csak vallásfilozófiai elvek vezérelték, vagy esetleg voltak valamilyen hátsó, egészen emberi motívumok is?

– Kálvin János két okot nevez meg, amiért egyesek az egyházból való kiválás mellett döntenek: a nagyravágyást és a felfuvalkodottságot.

– Mind a katolikus, mind a református egyház fontos magyarságmegtartó erő a kisebbségben. Remélhetőleg ez a belső gond nem hátráltatja ilyen irányú nagyon hasznos tevékenységüket.

– Lehet, hogy még hasznunkra is válik, mert akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Én úgy látom, hogy mindez nem belülről ered, hanem kívülről táplálják. Mert, ha már sikerült a magyarságot szétszaggatni pártokra, megbontani az egységet, akkor most azt az egyházat próbálják megbontani, amelyik a legnagyobb magyar közösséget fogja egybe, száz-százhúszezer embert. Mindenkit kérek, semmit ne fogadjon el, ha az az egység feladásába kerül. Sőt, a magunk érdekéről mindig le kell tudni mondani az egységért. Vallanunk kell: légy hív mindhalálig, s néked adom az életnek koronáját.

Horváth Sándor