Hegedűn játszott. Keserves igyekezettel kezdte mindig újra és újra ugyanazt a zenedarabot. Nem létezik, hogy ne tudná tisztességesen megcsinálni. Hát játszott és játszott, gyötörte magát. Már fájtak az ujjai, de még mindig nem hagyta abba. És egyszer csak fölfigyelt rá, hogy valaki zongorán kíséri. Odapillantott, és nem hitt a szemének.

Beethoven!

Beethoven kísérte az ő hegedű- játékát...

* * *

Persze: álom.

Álom, de azért arra jó, hogy egész lényét valami felfokozott izgalmi állapotba hozza.

Mikor fölébredt, először nem is tudta beleélni magát a valóságba. Mintha ő még mindig a vonót húzogatta volna a húrokon, a zongoránál pedig ott volt az a Nagy, az a Fenséges, aki, ím, leszállt a magas régiókból, hogy segítse az ő fölkészülését. Még álomnak is óriási megtiszteltetés.

Különben a zeneművészeti főiskolai hallgató nemhiába gyakorolt álmában olyan buzgón, olyan kétségbeesett nekiszánással. Legutóbbi foglalkozásukon professzora kellemetlen dolgokat mondott neki. Azt, hogy hosszú idő óta nem lát nála semmi előrehaladást, hogy úgy látszik: nem muzsikusnak született, és gondolkozzék rajta: nem volna e jobb más pályát választani.

Őt persze kétségbeesés fogta el. Mindene volt a hegedű. Már kisgyermek korában szinte megbabonázottan figyelte, ha bárhol – rádióban, televízióban, hangversenyteremben – megszólalt a négy húr. El sem tudta másképpen képzelni az életét, csak dobogón, vonóval a kezében. Sikeres középfokú szaktanulmányai szintúgy szép reményekre jogosították. A főiskolai felvételi? Simán túljutott rajta. S eleinte itt is olyan szépen alakult minden. Nem tudta, hogy mi történhetett vele. De azt érezte ő is, hogy nem képes kibontakozni, előrejutni.

Már-már azt fontolgatta, hogy valóban megválik a hegedűtől. Aznap már odahaza nem is gyakorolt. És lám: álmában annál vadabb nekiszánással esett neki zeneszerszámának. És Beethoven ott ült a zongoránál és kísérte az ő játékát.

Ostobaság, ostobaság, de a nagy muzsikus színrelépését nem tudta puszta álomképnek fölfogni. Mintha az patrónusául szegődött volna. Mintha azért lépett volna most melléje, hogy biztassa: mégse adja fel; hogy ne fordítson hátat ennek a szent valaminek: a zenének.

Másnap, vasárnap lévén, nem kellett bemennie a főiskolára, s hajnalig a hegedűjét nyűtte. Ebédelni sem ment el, s valami olyasmit érzett, hogy a gyomrát mardosó éhség – mint az aszkézisnek egyfajta megnyilvánulása – segíti a fölkészülésben. Szerény diákhajlékában zongora nem volt, de fantáziája odavarázsolta, és egész idő alatt Ő is ott ült a zongoránál és kísérte a játékát. És nem is biztos, hogy ez a látomása puszta képzelgés volt. Mondják: előfordul, hogy különösen erős képzeteink, akaratteremtette helyzeteink bizonyos értelemben materializálódnak. Így most Beethoven is. És mintha nem csupán kísérte volna, valamiképp a mozdulatait, az esze járását is irányította. Mintha eljött volna a szellemek ködvilágából, hogy egy válságban levő tehetséges muzsikuson segítsen.

Másnap a professzor foghegyről vetette oda:

– Na, halljuk!

Unott arccal ejtette ki ezt a két szót, mintha ezután készülne majd kimondani azt a végső, végzetes verdiktet. De ahogy tanítványának játékát hallgatta, fokozatosan földerült az arca.

– Hát magával mi történt?... Egyetlen nap alatt...? – kérdezte csodálkozva.

A főiskolás megvonta a vállát.

Nem mondhatta azt, hogy Ludwig von Beethoven segítette a fölkészülésben.

Balla László