Ó, mit mondjak rólad,

mit szólhatnék én rólad,

miként nevessek,

miként sóhajtsak rólad,

csodaváró hangszer,

melyen mélyen kipengethető,

sötéten billentyűzhető

gyönyörűn szállni küldhető

a Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon

izzó parazsakba meredő mítosza,

melyen fölsikongható,

tépett lobogóként világ fölé bontható

az Elindultam szép hazámból

vérnél vörösebb,

véremnél éltetőbb sikolya. Mit mondhatnék én rólad,

mit kiálthatnék rólad,

bujtató barlangom,

én legvégső vackom,

szajhám, utcasarkon

váró gyilkosom! Szálló testem alatt hullámzó csodatáj,

legtisztább álmom, szerelem,

nyeregbe kényszerítő kengyelem,

sorvasztó kínom a végtelenség

megmászhatatlan falain –

halottaim... Egyetlen óvóm,

egyetlen nem-árulóm,

egyetlen kétélű fegyverem. Halotti menetek fölé

lepelként kúszó siratóim. Fogyó életem –

énekem.

Király László