Vasárnap véget ér a futballvilág négyévente sorra kerülő óriási fesztiválja. Ennek ellenére egészen biztos, még hetek, sőt hónapok múltán is több millióan emlegetik majd nosztalgiával a Németországban történteket. A vébé azt is bizonyította, hogy a világ legnépszerűbb játéka ma már több, mint sport. Beláthatatlan és felbecsülhetetlen politikai, társadalmi, gazdasági hatásai vannak. Vegyük csak az ukrán válogatott esetét. A csapat sikeres szereplése a híradókban, újságokban háttérbe szorította a koalícióval és a kormányalakítással kapcsolatos híreket. Az elnök, Juliját és veszekedős barátait otthagyva, hirtelen gondolattól vezérelve germán földre utazott, bizonyára mérlegelve azt is, hogy Blohinék mellett feszítve növelheti az utóbbi időben alaposan megtépázott tekintélyét és népszerűségét. Ott volt két elődje is: Kucsma és Kravcsuk.

A sárga-kékek vártnál sikeresebb szereplése kifejezetten jót tett az ország ázsiójának. Ruszlana eurovíziós diadala, a 2004-es narancsos forradalom után egy kis ideig most ismét Ukrajnáról beszélt a világ. Sőt, ha valamilyen kisebb csoda folytán az ukrán nemzeti tizenegy beverekedte volna magát az elődöntőbe, talán elérhetővé válik az, amire politikusaink képtelenek. Mire gondolok? Arra, hogy a csapat meccseit Ungvártól Kijeven át Doneckig több millióan nézték, s ez a közös szurkolás és fociláz segíthetett volna kisebbíteni azt a szakadékot, ami Nyugat és Kelet között képződött a politikai hovatartozás különbözősége miatt.

A politika és a foci összefonódása amúgy is nyilvánvaló. A vb-meccsek díszpáholyában helyet foglalók között hemzsegnek a politikusok, az országok állam- és kormányfői. A kedd esti, német–olaszon rendkívül érdekes volt látni, amint Romano Prodi és Angela Merkel tereferélt, a kancellár asszony még sms-ezett is. Ma már egy-egy futballderbi akár országvezetők közötti tárgyalásokra is alkalmas.

A nagy futballfieszta, a 32 nemzet találkozója azonban más kérdéseket is felvet. Számomra nem éppen a legkedvezőbbeket. Azt kénytelen vagyok elfogadni, hogy klubszinten egy-egy spanyol, angol vagy olasz elitegyüttes gyakorlatilag egy kisebb világválogatottal ér fel, mert mondjuk az angoloknál nagyítóval kell keresni a ködös Albionból származó futballistát. Ám hogy ez a jelenség lassan, de biztosan a nemzeti csapatoknál is megfigyelhető, az azért elszomorít. Maradjunk a német–olasznál. A hazaiak csatársorát két lengyel származású alkotja, a becserélt jobbszélső afrikai születésű. Azért az olaszok sem adják lejjebb, a középpályás Camoranesi gyökerei alapján akár az argentinokat is erősíthetné. A tegnap esti, portugál–francia elődöntő sem piskóta ebben a vonatkozásban. Az egyik oldalon honosított brazil labdaművészek varázsolnak, a híres "francia légiót" meg afrikai harcosok alkotják. Nem is tudom, van-e, volt-e a vébén olyan gárda, amelyet kizárólag saját nemzetbeliek alkottak volna. Még az ukrán csapat sem állná ki a próbát, mert a kerettagok zöme orosz nemzetiségű, de Milevszkij Fehéroroszországból települt át. Szóval, még egy-két vébé, s már nem is lesz olyan egyértelmű, hogy éppen ki kivel játszik, franciák-e a gallok, igazi németek-e a germánok?

Ám ezeken az apróságokon túllépve, vagy éppen ezekkel együtt, mégiscsak csodálatos játék ez a foci! Ilyenkor, világtornák idején több millióval gyarapszik a játékot kedvelők amúgy is óriási tábora. Pedig nem is annyira "játék" már ez a játék!

Dunda György