A város egyre elviselhetetlenebb, gondoltam, miközben néhány kollégával autóbuszra várakoztunk az Uzshorod Hotel előtt. Nem véletlenül: ennyi autó még soha nem volt Ungváron. Állandóak a torlódások, de a legelviselhetetlenebb, különösen ebben a nyári hőségben, a szmog.

Füst ide, füst oda, megszokásból azért csak rágyújt az ember.

Pöfékelés közben bizony csodálkozva néztem az öreg bácsit, aki a szálloda előtt akkurátusan, szinte már komótosan nyírta a füvet. Hiába, ez már nem semmi! Elég ritka látványnak számít ez Ungváron, bár az is igaz, hogy nem mindenkinek telik fűnyíróra. Ezt igazolja, hogy a Munkácsi utca sarkán kaszálta, na de az is valami, nem igaz?

Közben a mikrobusz döcögése jelzi, hogy gödrökben, na és természetesen szemétben továbbra is gazdag a város.

Nem csoda, hogy szinte felüdülést jelentett, amikor kiértünk belőle. A zöldben pompázó hegyoldallal szívesebben egyezik ki a szem is. (Ebből a szempontból a betonrengeteg "katasztrófakoalíciónak" számít.) S az út mintha éppen a vízválasztó szerepét játszaná az Alföld és a hegyvidék között, hogy majd a dombok között kanyarogjon. Sajnos a lankák arculata is sokat változott, legalábbis Szerednyéig. Valósággal roskadoznak a nyaralóktól. Na, ilyen helyre biztosan nem megyek kirándulni. Bár az is lehet, hogy ha szeretnék, sem tudnék. Ki tudja, lehet, hogy magántulajdon az egész hegyoldal?

Ebbéli gondolatomat csak az űzte kissé odébb, hogy a településeken, melyen keresztülhaladtunk, a kertekben szinte nyüzsögtek az emberek. Mint ahogy mifelénk leginkább a két Dobronyban szokás. Valahogy úgy csodálkozhattam rájuk, mint a Budapest – Záhony útvonalon azokra, akik a vasárnapi pihenőt is az ágyások között töltötték.

Na mindegy. Szemétben arrafelé sincs hiány. De legalább árusok is vannak itt-ott az utak mentén. A bor még mindig slágernek számít, és ott van még a szamóca, a meggy, a cseresznye. Ám a legnagyobb kínálat a díszes kosarakból van.

A halastavakkal tarkított természet akár ámulattal is eltölthetné az embert, ha nem volna olyan lehangoló az a sok út menti kereszt. Bizony, arrafelé is sokan megjárták.

Más. Bár lehet, hogy valós igény hívta életre őket, de lassan már lépten-nyomon benzinkutakba botlik az ember.

Itt-ott még felsejlik a múlt az örökségként ránk maradt szovjet emlékművek vagy a munkácsi tank képében.

Utazni jó, utazni hasznos. Az ember élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodik. S, ami a legfontosabb, a közút, mint elnevezése is jelzi, még nincs magántulajdonban.

Tóth Viktor