Alaposan meglepődtem a minap, amikor Ungvár felé jövet, a gyorsforgalmi úton, csak úgy a semmiből felbukkant egy rendőrautó, s mint az akciófilmekben, a záróvonalat áthágva bekanyarodott előttem az egyik legnépszerűbb benzinkúthoz.

Még jó, hogy van fék az autómon, s a reflexeim sem kopottak még annyira, így a pillanat tört része alatt el tudtam dönteni, hogy melyik pedálra tapossak rá a tizedmásodpercnél is gyorsabban.

Úgy láttam, mintha a rend őre is meglepődött volna a saját húzásán, hiszen csak hajszállal tudott bevágni a mellettem jó százas tempóban elhúzó teherautó előtt.

Az igazság kedvéért azonban meg kell említenem, hogy a biztos úr legalább vette a fáradságot, s miután megsértette a közlekedési szabályokat, egy laza kézmozdulattal jelezte: bocs, kedves autóstársak.

Nos, ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen nem is tudom igazán elítélni a történteket, hiszen, ha a szívemre teszem a kezem, néha-néha – de igazán nem gyakran ám! – jómagam is elkövetek apróbbacska (próbálom szépíteni a dolgot) szabálytalanságokat, uram bocsá' még akkor is, amikor az említett töltőállomásnál tankolok.

Korábban azonban mielőtt még megszegtem volna a közlekedésrendészeti szabályokat, azért többnyire körültekintően felmértem a helyzetet, hogy nincs-e a közelben egyenruhás?

A mostani esetet elemezvén azonban úgy döntöttem, változtatok eddigi szokásomon, s fittyet hányva a mögöttem jövőkre, majd én is csak úgy menetből hajtok be a tankolóba.

Ha balszerencsémre netán mégis szembe jönne velem egy rendőr, én is majd intek neki egyet. Csak úgy lazán.

Nigriny Szabolcs