Abban a városban, ahová nemrég elvezetett az utam, láthatóan nagy a fagylalt-kultusz. Szinte minden második járókelő a kezében tart egy tölcsért, és az utcákon egymást érik a kimérések is, ahol ülve lehet fogyasztani. A fagylaltot itt súlyra kell kérni, és – helyi specialitás – a vevő kívánságára gyümölcsízzel is leöntik.

Meleg van.

Én is megkívánom a hűsítő édességet.

Az egyik főutcai épületnek a teraszán pillantom meg a legközelebbi fagylaltozót.

A pult előtt nem állnak túlságosan sokan, de kevesen sem. A fiatal mama türelmesen vár a sorára, négy-ötéves kislánya (búzavirágkék-szem, két kis lófarok-varkocs, piros blúz) erre-arra futkos közben, azután odamegy az anyjához, közli vele a kívánságait: hogy a fagylalt sok legyen, s ne csokoládés, hanem tejszínes és a többi. A mama tizenöt dekára taksálja a "sok"-at. Magának is annyit kér.

A vevőknek az adag kimérése után nyilatkozniuk kell, somízzel akarják-e (ma ezt ajánlja a cég) vagy anélkül. Az asszony szereti ezt a kissé fanyaros édességet, kér belőle. A kicsi a kérdésre összeráncolja a homlokát: nem könnyű a döntés (ebben a korban ez még olyan töprengést okoz, mint néhány évtized múlva a fontosak, súlyosak: hozzáépítsünk-e a gyárhoz egy új szárnyat? Bevezessük-e a tudományos kutatás egy új, szokatlan módszerét?) – végül a lányka megrázza a fejét: nem kell.

Mikor én is megkapom a fagylaltomat, a teraszon csak egy üres széket találok: a mamával és a kislányával ülök egy asztalhoz. A kicsi eszegeti, eszegeti a fagylaltját, közben anyjának a poharába pislog: mégis izgatja az a kellemes illatú, piros színű valami.

– Jó?

– Persze! Meg akarod kóstolni?

Egy kanállal ad a kislány szájába.

– Nagyon jó!

– Hát akkor miért nem kértél?

No de ez a szemrehányás csak formális, a mama azonnal kicseréli a két poharat.

Kezd a dolog érdekes lenni.

Figyelem őket.

Mintha a kislányban az első mohó nyalások után alábbhagyna a lelkesedés. Túlságosan fanyar neki a somíz, oka volt rá, hogy nem kérte. De azután anyjára néz, és újra felderül az arca. Gusztussal eszik tovább. Igen, nagyon jó. Megédesíti a tudat, hogy anyja a magáét adta neki, lemondott róla.

A gyerek szélesen mosolyog.

Mosolya mintha a piros blúzától reflexet kapna. Szép, piros mosoly. Anyjának az adagján végigfolyik, mint a piros somíz. Ő meg azt nyalogatja nagy élvezettel a fagylaltján: kislánya somlekvár-ízű mosolyát.

Egymás szeretetét veszik magukhoz falatonként.

Balla László