2006. június 24., szombat Országos közéleti lap II. évfolyam, 93-94. (155-156.) szám
Hirdessen Ukrajna egyetlen országos magyar lapjában
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum Főszerkesztő
Harcsázás közben tilos a mobil
Kárpátaljai horgászat a pácban

Nincs még egy sport, amelyet annyiféle formában lehetne űzni, mint a horgászatot. A gyerekek mogyorófa-botos sneci-vadászatától kezdve a nemzetközi horgászversenyek halfogó művészetéig, a villantózó horgászat megszállottságot és hatalmas tudást igénylő módszerétől a végtelen türelmet és szívós kitartást követelő fenekezésig széles a módszerek skálája. Természetes hát, hogy egy ilyen ezerarcú sportágat – sőt a fanatikusok számára életformát – sokféle halandó űzhet. Tyahur György

A folyók partján a legkülönfélébb korú és egzisztenciájú emberek ülnek a botok mögé. Talán egyetlen dolog közös a milliomos vállalkozóban és a kisnyugdíjasban: a vizek és a halak szeretete. Hogy valaki a mindennapi pénzvadászat testet-lelket tipró idegfeszültségét szeretné feledni, vagy a vasárnapi asztalra kell – igen, nem tévedés, "kell" – megfognia a kondérbavalót horgászbottal a kézben, még mellékes. A kérdés csak az, hogy meddig, hiszen lassan, de biztosan a horgászok társadalma is egyre jobban megoszlik.

Hogyan? Ha nyitott szemmel és füllel járunk, megláthatjuk, erre pedig az egyik legjobb terep Salánk határában az egykor jól prosperáló téglagyár bányagödrében keletkezett tó partja. Gyönyörű környezet, hangulatos, akácfából készült padok, kikövezett tűzrakóhelyek, stégek. A vízben 5–10 kilós pontyok mellett hatalmas csukák élnek, és vagy száz harcsa – van köztük 30–40 kilós is – leselkedik a mélyben. Öt-tízméterenként szemeteszsákokat talál a horgász és egy kérést a tilalomfákon: "Kérlek, ne dobáld szét a szemetet." Szó, ami szó, igazi horgászparadicsom a tó és környéke, aki pedig üzemelteti, Tyahur György, a Hömlőc-alj egyik legkiválóbb harcsázó-specialistája.

– Ne ajnározz annyira – mondja kissé csüggedten a máskor oly jó kedélyű ember –, mert lassan csődbe visz ez a tó. Hadd ne mondjam, mibe került a terület privatizálása, a haltelepítés és a megfelelő kultúrkörnyezet kialakítása. Ennek ellenére mindössze 15 hrivnya a napijegy, és mégsem jönnek a kuncsaftok. Úgy látszik, egyre kevesebben engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egy jól karbantartott, intenzíven telepített horgásztavon hódoljanak a szenvedélyüknek.

– Amikor még semmi közöd nem volt ehhez a horgásztóhoz, akkor is raktál bele jó pár borzsai harcsát. Miért?

– Az elmúlt 10–15 évben, ha a Borzsán egy-két kilós "konyhaharcsát" fogtam, az nem bográcsba, hanem ebbe a tóba került a későbbi horgászörömök reményében. Emlékeim és feljegyzéseim szerint mintegy száz darabot engedtem így a tóba és mostanra megvan az eredménye. A baj csak az, hogy a harcsa nagyon okos és óvatos jószág. Nehéz horogra keríteni.

– Neked azért általában sikerül...

– Inkább csak sikerült. A Borzsán nagyon megfogyott a hari, és ami maradt, az is inkább 50–60 kilós, minden hájjal megkent, kifoghatatlan veterán. Az elektromos halkábítóval felszerelt orvhalászok elképesztő pusztítást végeznek, a természetes harcsaszaporulat ezért szinte nulla. Azért is jó ez a tó, mert itt legalább senki sem rabsickodik.

Amióta Sárai Tibort, a halászati felügyelet vezetőjét felmentették állásából, a Borzsán még rosszabb a helyzet. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen jól képzett és emberséges hozzáállású tisztviselőt miért kellet meneszteni. Merem állítani, hogy egész Kárpátalján nem találsz még egy olyan hozzáértő biológust, mint Tibor, de úgy tűnik, nálunk a szakmai tudás ér a legkevesebbet.

– Ami azt illeti, neked is van egy titkos tudományod: a harcsázás. Megosztanád velünk?

– Az alapvető tudnivalókat szívesen elmondom, mert az semmi. Amit elmesélek, azon kívül a harcsafogáshoz még sok vizen töltött év tapasztalata és jó adag szerencse kell. Én általában nadályt, erdei giliszta csokrot, vagy jókora domolykót tűzők az 5/0-ás kovácsolt horogra. 70-es fonott zsinórból, 300–500 grammos merev botból és nagyméretű megbízható orsóból áll a felszerelésem. Azért kell ez a bivalyerős cucc, mert a harcsahorgászatban nincs kegyelem, ott az erősebb győz.

– Óvatos jószág a harcsa?

– Nagyon! A parton a legkisebb dobogást, topogást is kerülni kell, mert nagyon jól érzékeli a rezgéseket. Egyesek szerint még a néma üzemmódban vibráló mobiltelefon keltette rezgést is felfogja. Kapásra pedig úgy este 10-től 1-ig számíthatunk.

Salánki harcsavadász barátom tanácsait a Tiszán kívántam kamatoztatni, ahol elsőként Virág János tiszapéterfalvai asztalosmester akadt az utamba, aki már vagy negyven esztendeje ritkítja a Tisza keszegnépét.

– Miért pont a spiccbotos keszegezés a kedvenced?

– Mert folyamatosan van izgalom, ha "beletalál" az ember, percenként jelez az úszó. Jó napokat azonban egyre nehezebb kifogni. Kevés a hal és sok a horgász. Már ott tartunk, hogy a 41,7 hrivnyányi engedélyért szinte semmit sem kapunk. Élővízi haltelepítés legalább 30 esztendeje nem volt a Tiszán, és a horgászfegyelem is egyre lazul a sporikban. Egyre gyakoribb a gereblyézés és az elektromos halkábítás.

– No-no, a közelmúltban azért megmutattad, hogy keszegfronton tudsz pár trükköt...

– Igen, vagy egy hónapja, szakadó esőben ültem le a vízpartra és megérte bőrig ázni. Úgy két óra alatt több mint 70 karika keszeget és dévért fogtam, de hidd el, hogy ez inkább csak kivétel. Évente beugrik egy-két ilyen kivételes alkalom, de ez csak arra jó, hogy ne legyen nagyon szégyenletes az év végi zárszámadás.

Valahol itt tartott beszélgetésünk, amikor a néhány méterre horgászó sporttárs kezében lendült a bot, majd karikába hajlott és úgy is maradt. Úgy 10 másodpercig. Aztán már csak egy kis keserűség és egy kiegyenesedett horog jelezte: még akadnak kapitális halak a Tiszában.

– Ponty volt, a fene a bőrét – kesereg Pál János. – Amióta Romániában elmosta az árvíz a halastavakat, egyre több a holtágakban a potyka, csak ez a mostani nem az én szerelésemre való volt.

– Miért, hiszen hasonló szereléssel szemem láttára segített partra az egyik barátom egy jó hármas pontyot?

– Az a szerelés lehet hogy hasonló volt, de nem ilyen piaci vacak. A magamfajta nem engedheti meg magának a 180–200 hrivnyába kerülő karbon-botokat. Tudod, lassan a pecázás is amolyan úri sport lesz. Egy jobb minőségű botkészlet, orsókkal, jóféle zsinórokkal és horgokkal vagy 600 hrivnyára rúg. Ehhez jön még a több mint 40 hrivnyás engedély és máris ott tartunk, hogy ha aranyból lenne az a hal, amit kifogok, akkor sem érne annyit, amennyit egy év alatt a pecára költök.

Még szerencse, hogy legalább a legifjabbak vízparti örömét nem rontják meg az anyagiak, hiszen a 12 esztendős Papp Leventének egészen más okoz gondot.

– Nagyon szeretek horgászni – meséli –, csak még nem igazán tudok. Anyu meg folyton idegeskedik, ha lejövök a folyóra, fél, hogy valami baleset ér. Mindegy! Ha majd megnövök, biztos jobban megy majd a halfogás.

Matúz István

A szakma véleménye: az ipari haltermelés a fontosabb

Halászni megyek a Borzsára, mondja a hátán kis tarisznyával, kezében horgászbotokkal "felfegyverkezett", egyik zegzugos partvidékeivel csábító folyónkra induló kárpátaljai ember. Valójában azonban nem halászni, hanem horgászni megy. A két fogalom vidékünkön szinte egybemosódik, igazából mégsem ugyanaz. A horgászok bottal, a halászok hálóval fogják a halat. Hogy melyik kategória a népesebb, arról nincs sem kárpátaljai, sem ukrajnai adat.

Sőt, Kárpátalján a megyei halászati felügyelet is feloszlott, ezért a Lembergben székelő Nyugat-Ukrajnai Állami Halászati Felügyelet vezetőjétől, Olekszandr Jascsuktól kértünk tájékoztatást a kérdésben:

– Az Ukrajnai Állami Halászati Felügyelet jelenleg 12 halászati társulatot, vagy ha úgy tetszik, halászati gazdaságot egyesít – mondta a szakember. – A nyugat-ukrajnaihoz tartozó kárpátaljai felügyelet valóban nehéz napokat él, hiszen folyamatban van a rekonstrukciója, átformálódása. Úgy néz ki azonban, hogy lassan megoldódik a kérdés. Székhelye minden valószínűség szerint nem Ungváron, hanem Nagyszőlősön lesz. Meghatározott terv alapján fog működni és céljait megvalósítani.

A nyugat-ukrajnai társulat egyébként a legkisebb a tizenkettő között, mindössze évi 2 millió hrivnya állami költségvetéssel rendelkezik. A többiek, elsősorban a tengermelléki halászati társaságok, jóval több állami dotációt kapnak, igaz, azok lényegesen nagyobb gazdasági hasznot hoznak Ukrajnának. Eddig a kárpátaljai 0, a lembergi is alig néhány százalékos gazdasági haszonnal működött. A halászati társaságok tagjaitól beszedett havi 5 hrivnya 30 kopijka tagsági díj még a helyi fejlesztésekre sem elegendő, pedig nagy szükség lenne a sikeresen működő halgazdaságokra.

Egyelőre azonban a Kárpátok egyik és másik oldalán is inkább a vadvízi, illetve az engedély nélküli horgászat dívik. Halastavak itt-ott ugyan már vannak, de halgazdálkodás az nincs. A haltelepítést is – már ahol van – többnyire nem az állami halászati társaságok, hanem a magánvállalkozók végzik, ahol a horgászati engedélyek árát is ők szabják meg.

Legjobb tudomásom szerint Kárpátalján az Ökörmezői járásban a Szinevéri-tó környékén már megmozdult valami, bár ott is elsősorban a magángazdák végzik a haltelepítést és kívánják valóban feléleszteni a halgazdálkodást, ám míg nem produkálnak kézzelfogható eredményeket, illetve nem tesznek tanúbizonyságot arról, hogy kezdeményezésük nem csak pillanatnyi fellángolás, komoly összegű állami támogatásra nem számíthatnak.

Mindenképpen ketté kell választani a sporthorgászatot és az ipari haltermelést. Az Ukrajnai Állami Halászati Felügyelet az utóbbit igyekszik támogatni, ám emellett azokra is próbál odafigyelni, akik csak kedvtelésből, sportból vagy a szabadidő kellemes eltöltésének apropóján fognak horgászbotot a kezükbe és anyagilag is támogatni fogja ezeket, amennyiben az állami keretből jut rá pénz, szögezte le végezetül a Nyugat-Ukrajnai Halászati Felügyelet vezetője.

(n.sz.)

Minden jog fenntartva © 2006 Kárpáti Igaz Szó