Az idén bővelkedünk kerek dátumokban. Elég, ha az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára gondolunk. És ma 65 éve, hogy a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót.

A legtöbben csak a történelemkönyvekből ismerjük az esemény előzményeit, körülményeit – valamennyire. Én még abban a "szerencsés" időszakban koptattam az iskolapadot – amikor a kommunizmus ideológiája határozta meg az oktatást, a tankönyvek és a kötelező olvasmányok tartalmát –, amikor mélyen elhallgatták: Sztalin a kémei útján pontosan tisztában volt a német invázió időpontjával, mégsem akarta elhinni, hogy Hitler támadni fog, és semmilyen óvintézkedést nem tett! A német haderő pedig úgy söpörte el az ellenállni képtelen szovjet egységeket, s foglalt el óriási területeket, mint az árvíz. Igaz, ezt részben annak is köszönhették, hogy Sztalin korábban szinte a teljes szovjet hadvezetést lefejezte. S az újonnan kinevezetteknek már a háború kellős közepén kellett megtanulniuk hadseregeket (győzelemre) vezetni. A vezérkar megtizedelése (ami az adott esetben ugyancsak enyhe kifejezés) azért is meglepő, mert azóta történészek igazolták: Sztalin is támadásra készült. Ebből is következik: a háború nem volt más, mint két bűnös és véres ideológia, a horogkereszt és a vörös csillag összecsapása, amelyek nemhogy más, de még a saját nemzetüket is feláldozták céljaik eléréséhez.

Engem a történelem mindig is érdekelt, csak éppen nem a szovjeteké vagy a németeké. A II. világháború is inkább magyar szempontból keltette fel az érdeklődésemet. Természetesen nem vitatom, hogy a világégésben – jelentős részben a sajátjait sem kímélő szovjet hadvezetésnek köszönhetően – a keleti birodalom hozta a legnagyobb emberáldozatot, ám én először a magyar veszteségekre gondolok. A Horthy-rendszer nem szerette a kommunizmust, sőt, azt tartotta a fő veszélynek, amit a későbbi évtizedek igazoltak is. Történelmi kudarc, hogy az elszakított területek visszaszerzésének politikájához Németország volt az egyetlen komoly partner. És ez, sajnos, akkor is így van, ha Hitler minden esetben megkérte a partnerség árát.

Egyébként 1941. június 22-ének dátuma magyar szempontból kifejezetten gyászos kellene hogy legyen. Gondoljunk bele: Magyarországhoz visszacsatolják a Felvidék déli részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt, a Bácskát és a Mura-vidéket. S ekkor kellene 5–10 év, hogy az ország megerősödjék, ütőképes, a határok védelmét biztosítani tudó hadsereget hozzon létre, de Hitler keresztülhúzza a számításokat.

A Szovjetunió megtámadásakor Magyarország a két nagy birodalom között fekszik, s nyilvánvaló volt: hosszabb távon nem húzhatja ki magát. Az akkori politikusokat ma sincs okunk irigyelni: a nemzet és az ország érdekeivel ellentétes a háború, de még a pillanatnak is szinte sodró hatása volt. S milyen "érdekes": a szlovákok vagy a románok jóval nagyobb erőfeszítéseket tettek "a bolsevizmus elleni harcban", mint mi, Sztalin mégis őket támogatta a háború utáni határkérdésben. Az 1980-as években egy magyar "elvtárs" ki is jelentette: ha Magyarországnak valamilyen vitája volt az egyik szomszédjával, még nem volt arra példa, hogy a szovjet vezetés a magyaroknak adott volna igazat.

Mindez ma már történelem. Olyan történés, amelynek nem szabad megismétlődnie. Másrészt azáltal, hogy már nem határozzák meg az életünket, teret és lehetőséget teremtenek arra, hogy a saját érdekeink és értékrendszerünk szerint építsünk egy olyan – lehetőség szerint határok nélküli – világot, amelyben már nem az ideológia, hanem az ember(iesség) számít.

Tóth Viktor