Így júniusban, a hónap elején, közepén és végén megsokasodnak az érettségi találkozók. Szeretünk nosztalgiázni, emlékezni a diákévekre, a tanárainkra és természetesen az emlékezetünkből soha ki nem törölhető, közösen végrehajtott nagy-nagy csínytevésekre. A tábla fölött díszelgő Lenin-portrét például az utolsó padsor magasságából dobáltuk meg krétával, arra keresve a választ, hogy ki találja el hamarabb a szemét. Ám a lista igen hosszú...

Visszatérve az érettségi találkozókra, az elsőre általában – az iskolai búcsú pillanatában tett fogadalom szerint – öt évvel az érettségi után kerül sor. Ekkor a lányok azzal kérkednek, kinek sikerült férjet, de legalább vőlegényt találnia magának és hogy nem is akármilyet! Mások már a diplomájukkal dicsekednek vagy a nagyvilágban szerzett felejthetetlen élményeikről mesélnek nagy lelkesedéssel.

A tízévesre mennek el a legtöbben. Ez az a kor, amikor már elég érett az ember, ugyanakkor sokat még nem változott a tablóképhez képest, alakulgat a karrierje, esetenként már nem is kell különösebben iparkodnia, amúgy is szépen fut a szekér. A fiúk közül is már sokan nősek, sőt, van, aki már a gyermekét is magával viszi, a jelen levő hölgyek – főleg akik még pártában vannak – cukkolására. És olyan is akad, aki a régi emlékeket felidézve éppen ettől az érettségi találkozótól várja, hogy rátalál az igazi nagy szerelem.

A húszéves egy különleges találkozó. Nemcsak azért, mert egy szép kerek évforduló, hanem azért is, mert addigra már mindenki megtalálta – vagy megtalálni véli – helyét az életben. Van, aki már a második, vagy a harmadik házasságában él, van, aki sikeres vállalkozó vagy üzletember, elismert kutató, esetleg jól megfizetett politikus és van, aki, eltérve az átlagtól, továbbra is csak keresi önmagát.

A harmincéves talán a legkellemetlenebb, legmegdöbbentőbb, abból a szempontból, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét és csodálkozni: jé, ez is, meg az is megöregedett, hogy megráncosodott az osztály dívája, mekkora pocakot eresztett a társaság macsója! Ekkor vesszük csak észre igazán, hogy telnek az évek, egyik a másik után.

De mire emlékezik vajon az, aki egyetlen érettségi találkozóra sem ment el, mert sohasem volt késztetése arra, hogy találkozzon a régi barátokkal. Vagy nem akadt egyetlen osztálytárs sem, aki megszervezte volna e találkozókat.

Ó, szép idők, szép emlékek! Ugye, Kerényi Gyuszi bácsi – beregszászi öregdiákok tudják, kiről beszélek! –, még a mennyországban is meséled ide vonatkozó élményeidet a szervezőkészségedet csodáló égi publikumnak!

Beugrik egy kép: idős úr ül egyedül a vendéglőben a húsz főre megterített asztalnál. A pincér megkérdezi tőle, milyen rendezvény lesz ma itt? Érettségi találkozó, válaszolja emlékeibe révedve. De mára sajnos egyedül maradtam, teszi hozzá szomorkásan. Így ma már csak magamban ünnepelhetek.

Nigriny Szabolcs