Röviddel azelőtt foglaltuk feleségemmel a szobánkat a szálloda sokadik emeletén. Hosszan álldogáltunk az ablaknál, gyönyörködtünk az elénk táruló csodás panorámában, néztük, amint ott lenn nyüzsög a német nagyváros. És egyszer csak... Egészen meghökkentünk. Egy ember tűnt fel az ablakunk előtt. Itt, ebben a magasságban... Persze, gyorsan rájöttünk, hogy ez a valaki egy ablakmosó, s egy felfüggesztett valamin libbent elénk. Egészen közel voltunk egymáshoz, hisz szorosan az ablak mellett álltunk. S az emberünk nem sietett elővenni a tisztogató alkalmatosságait, nézett bennünket, mosolygott. Visszamosolyogtunk rá. Mintha valami érdekes kényszer szállt volna meg bennünket meg őt is, hogy most jó volna beszélgetni, néhány szót váltani, de persze, a megmozdíthatatlan dupla üvegen keresztül ez lehetetlen volt. Hát integetett nekünk, és mi is neki. Pár percig így "kommunikáltunk" de azután a fiatalember sajnálkozva széttárta karját: várja a munka! Hát hozzáfogott az üvegtábla tisztogatásához, mi pedig beljebb húzódtunk a szobába. Amikor végzett, tréfásan a homlokához emelte a kezét, mintha tisztelegne, és tovább libbent, a következő ablakhoz.

Felvidított bennünket ez a kis közjáték, akkor is épp erről beszélgettünk, mikor lementünk a szálló bejáratánál levő teraszra meginni egy feketét, és csodák csodája, egyszer csak megállt az asztalunk előtt ugyanaz a valaki. Megismert bennünket, mi is őt, hisz eléggé hosszan nézegettük egymást.

– Mein Gott im Himmel! – adott kifejezést csodálkozásának, hogy így egymásra bukkantunk alig két órával azután, hogy az a némajáték lezajlott közöttünk. Állt az asztalunk mellett, és látszott: azt várja, hogy hellyel kínáljuk. Megtettük. Kézfogás, bemutatkozás.

Azután mentegetőzött. Ne vegyük tolakodásnak, hogy a terhünkre van, de öt éve űzi már ezt a mesterséget, és ez az első eset, hogy "idekint" is találkozik valakivel, akit az ablakon át meglátott. Megengedjük-e, hogy velünk fogyassza el a kávéját?

– Tessék! – mondtam, annál is inkább, mert láttam rajta, hogy kikívánkozik belőle valami történet. Nemsokára bele is fogott.

– Mikor erre az ablakmosásra adtam a fejem, gondoltam: érdekes élményekben lesz részem. Váratlanul belesni egy-egy szállodai szobába... Mi mindent láthatok majd! De csalódnom kellett. Mikor én dolgozom, a legtöbb szoba üres, a lakók a dolgaik után járnak a városban. Ha meg valaki ott van, rendszerint összehúzza a függönyt, mikor engem észrevesz. No de azért volt egy érdekes esetem. Odahúzom magam az egyik ablak elé, benézek, hát egy nő áll ott, háttal nekem, teljesen meztelenül. Valamit nézegetett az asztalon. Megtehette, hogy pucérkodik a szobájában. Ilyen magasan... Csak a madarak láthatnák, no és persze én, de erre igazán nem számíthatott. Dehogy fogtam hozzá az ablaktisztításhoz. Bámultam, gyönyörködtem benne, mert igen szép teste volt, különben azt hiszem, minden fiatal nő teste szép, legalábbis nekünk, férfiaknak...

Itt elhallgatott egy pillanatra. Magában bizonyára végigélte azt a percet, látta maga előtt az elragadó aktot... De azután folytatta.

– Hát kérem, egyszer csak a nő megfordul, meglát engem. És képzeljék, nem emelte hirtelen mozdulattal az ágyéka elé a kezét, ahogy a meglepett nők szokták, fölemelte a karját, megfenyegetett, de közben azért mosolygott. Azután odament a fotelhez, amelyen a pongyolája hevert, fölvette, de nem kapkodva, sietősen, hanem szép komótosan, mert hát azt gondolta: már úgyis láttam mindent, amit láthattam. S amire igazán nem számítottam: széket húzott az ablak elé, és leült velem szemben. Tetszettem neki? Vagy csak élvezte ezt a nem mindennapi helyzetet? Ki tudja? Én meg, bevallom, majd meghaltam a vágytól, hogy ha már el nem érhetem, legalább mondjak neki valamit, beszélgessek vele. De bármekkorát kiáltanék, a kettős üveg, szigetelt ablak úgysem eresztené át a hangot. Hát megsimogattam a két arcomat; tudtam, hogy a némabeszédben ez azt jelenti, hogy szép. A nő meg – ez is ismert jelzés – arca elé emelte nyitott tenyerét, hüvelykujját az orrára helyezve: "szamár!" De ezt is mosolyogva, és olyan kedvesen, szinte kihívóan tette. Mit mondjak? Egy pillanat alatt beleszerettem. Próbáltam némajelekkel magyarázni az érzéseimet. Nem tudom, ő értette-é avagy nem, de tovább mosolygott és mutogatta nekem a szamarat. Nem bántam volna, ha órákig eltart ez a játék, de egyszer csak a szomszéd helyiségből (fürdőszobából?) belépett egy idősebb asszony, talán az anyja, az ablakhoz ment, és összehúzta a függönyt.

Itt hosszabb szünet következett a barátunk előadásában, magában bizonyára újraélte azt a csalódást, amelyet vágyképének hirtelen elragadása akkor okozott. Azután ránk nézett.

– Folytassam?

– Persze, persze...

– Mindent elkövettem volna, hogy a nyomára bukkanjak. Hanem hát: hogyan? Hogy hanyadik emelet, azt még csak meg tudom állapítani. De a szobaszám? Valahol az emelet közepe felé lehet ez a szoba, de nem csöngethetek végig tizenöt-húsz ajtót, hogy hát keresem... De hát kit is keresek? Azt sem tudtam volna megmondani. Három vagy négy óra hosszat álldogáltam a munkám letétele után a hotel bejáratánál, hogy hátha kilép a kapun. De... Semmi. Lehet, hogy amíg odafent voltam, már el is ment valahová, az is megtörténhetik, hogy közben ki is költözött a szállóból... És képzeljék: azóta állandóan a szemem előtt van. Látom meztelenül hátulról, azután elölről, és látom, amint az ablak előtt a fotelben ül és szamárfület mutat nekem. No de sokáig feltartottam magukat. Megyek is. Minden jót!

És távozás közben hosszasan, merően nézte a feleségemet. Úgy látszik, minden fiatal nőben (akkor a párom még az volt) azt a bizonyosat szeretné bármily kis mértékben fölfedezni.

Balla László