Kárpátalján a magyar–magyar pár(t)beszédben kitört a béke. Immár több hét telt el, és egyik magyar szervezet sem lőtt mérgezett nyilat a másik felé, sehol egyetlen, a másikat támadó nyilatkozat nem hangzott el. Ezen legfeljebb mi, újságírók bosszankodhatunk, hisz "szaftos" témáktól esnek el a lapok, és azok az olvasók, akik kimondottan ezekre a témákra utaznak. A józanul gondolkodók – és szeretném hinni, hogy ők vannak többségben – azonban örülnek ennek a fegyverszünetnek.

Még inkább örülnének azonban, ha a fegyverszünetet egy tartós magyar–magyar fegyverbarátság követné. Annál is inkább, mert a cél elérésének módja és útvonala különbözhet ugyan némileg, de maga a cél csakis egy lehet mindkét szövetség esetében: a kárpátaljai magyarság boldogulásának elősegítése. Személy szerint ugyan nem hallottam még ilyen közeledésről, de ha volna, akkor nem kellene a nulláról indulni. Elég volna csak leporolni azt a levelet, amit még tavaly nyáron intézett az UMDSZ vezetése a KMKSZ elnökségéhez, amelyikben konkrét tárgyalandó témákat soroltak fel.

A témakörök ugyanis mit sem veszítettek aktualitásukból. Hisz továbbra sem megoldott például az 1944-ben elhurcoltak rehabilitálásának kérdése, de jottányit nem haladt előre az autonómia-ügyünk sem. Ráadásul az élet újabb együttműködési lehetőségeket produkál, ha úgy tetszik, kényszerít a két szervezetre. Hogy csak egy példát említsek: akkreditált tudósítóként tudom, hogy a megyei tanácsban sem az UMDSZ, sem a KMKSZ nem rendelkezik önálló frakcióval, mivel a törvény minimum öt főt ír elő, ám ők – Brenzovics László alelnökké választását követően a KMKSZ is – csak 4-4 képviselővel rendelkeznek. Ennek következtében egyik szervezet sem képviseltetheti magát a megyei tanács elnökségében. (Magyar tagjai vannak ugyan a testületnek, de ők az állandó bizottságok elnöki jogán, ami azért nem ugyanaz).

Megítélésem szerint a funkciók szigorú felosztásával ezen a szinten kellene megtenni az első, de mind rövid, mind hosszú távon igen fontos lépést. S ezt a lépést száz kisebb-nagyobb olyan lépés követhetné, amelyek valóban a kárpátaljai magyarság érdekeit szolgálnák, és egybeesnének a szövetségek deklarált céljaival is. Tegyem hozzá: ettől még az újságírók és az olvasók sem fognak többet unatkozni, hisz a súlyosbodó gazdasági állapotok bőven szolgálnak újabb és újabb idegborzoló témákkal. S ha segíteni nem is tudunk ebben a zavaros világban, de eligazítani talán annál inkább, ha erőinket nem a magyar–magyar pár(t)viadalra kell pazarolnunk.

Dunda György