Azt mondják, mindenki szokott álmodni. Csak éppen reggel nem emlékszik rá. Alighanem én is ebbe a nem emlékező kategóriába tartozom.

A kivétel erősíti a szabályt: az éjszaka osztálytalálkozóról álmodtam, és reggel emlékeztem rá. Már ez is meghökkentő élmény volt számomra: több helyen tanultam, több osztálynak voltam tagja négy-öt-kilenc esztendőn át, de az osztálytalálkozók mégis kimaradtak az életemből. Mindössze egyszer, a képzőstársaimnak volt egy próbálkozásuk a diplomaszerzés ötödik évfordulóján, ám családi okok miatt – házasodás, ami szintén kellemetes mulatság – azon sem vehettem részt. Így aztán mindig némi irigységgel tekintek azokra az osztályokra, évfolyamokra, amelyekben van annyi összefogás, szervezőkészség, hogy időről időre találkozzanak, beszámoljanak az eltelt időszak kisebb-nagyobb eseményeiről.

Azt is szokták mondani, hogy az álmokban az elfojtott vágyak jönnek elő, vagy azok a problémák, amelyek az álmodót ébren foglalkoztatják. Ebben is sok az igazság. Alighanem annak is van magyarázata, hogy nem iskolás, nem egyetemista, hanem képzős diáktársaimmal "jöttünk össze". És nem is egy kerek évforduló apropóján, hanem 27 – még leírni is sok – esztendő múltán.

A legfurcsább az volt mindebben, hogy nem a mostani, hanem az akkori énjeikkel találkoztam. Mi voltunk hárman: inkább gyerek, mint felnőtt, loboncos hajú, pelyhedző állú suhancok, s ott volt a huszonhét, korban velünk egyidős lány, akik már akkor magukon viselték a nőiesség minden jellemvonását. És persze a szemet bizsergető lenge blúzokat, ugyancsak sokat sejtető mini szoknyákat. Tizenévesek voltunk valamennyien, bőbeszédűek, harciasok, tele vágyakkal, elképzelésekkel...

Már ébren döbbenek rá, hogy az időutazáson sincs mit csodálkoznom. Néhány egykori osztálytárssal ugyan szinte havonta találkozom, de igen-igen sokukkal egyszer sem hozott össze a sors a diplomaosztás óta. Egyesekkel azért, mert határokon túlra röpítette az élet kiismerhetetlensége, másokkal számomra is ismeretlen okok miatt. Egyikükkel pedig, micsoda fájdalom, legfeljebb már csak akkor futok össze, ha tényleg van túlvilági élet. Nem tudom, hol dolgoznak, miként élnek, gyerekek, unokák (bizony!) vannak-e, s ők mivel foglalkoznak? Azt sem tudom, miként néznek ki karnyújtásnyira az 5. X-től.

Töprengek: az én esetemben vajon mi hozta elő ezt az álmot? Sok egyéb ok mellett talán az is, hogy a tanév befejeztével rövidesen ismét egykori önmagam százai búcsúznak el egymástól egy majdani viszontlátás reményében? Talán. És talán nem vagyok egyedül. Talán hozzám hasonlóan az egykori ballagók ezreiben is ott motoszkál a vágy egy még időben létrejött osztálytalálkozóra...

Kőszeghy Elemér