A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Mai beszélgetőpartnerünk Sebi Attila, a Sárosoroszi Általános Iskola igazgatója.

– Édesapja évtizedekig volt az igazgatója ennek az iskolának. Gondolta, hogy valaha ön lesz az utódja?

– Nem, hiszen nem is pedagógusnak készültem. Eredeti végzettségem szerint gépészmérnök vagyok. 1979-ben diplomáztam a Lembergi Műszaki Főiskolán, s a helyi gazdaságban helyezkedtem el, mint mérnök. Egy év múlva főmérnök lettem és 1986-ig e beosztásban dolgoztam. Ebben az időben az iskolában nem volt munkatanár, így felkértek, hogy vállaljam el félállásban ennek a tantárgynak az oktatását. Szerettem barkácsolni, így még örültem is a lehetőségnek. A 80-as évek végén a közös gazdaságok ideje leáldozóban volt, s akkor úgy döntöttem, hogy főállású tanár leszek. Ennek immár húsz éve. Közben elvégeztem a Drohobicsi Pedagógiai Főiskola mérnök-pedagógusi szakát is.

– Sikerült megfelelnie édesapja elvárásainak?

– Ő nagyon magasra tette a mércét magával és másokkal szemben is. Mindig nagyon igyekeztem, de be kellett látnom, hogy őt nem tudom felülmúlni. Mind a mai napig ízig-vérig pedagógus maradt. Hetvennégy éves, de még most is gyakran bejár az iskolába. Szigorú tanár hírében állt, mégis nagyon szerették a tanítványai. A mostani gyerekekkel is megtalálja a hangot, és nagyon sokszor segít nekik a házi feladat megértésében.

– Voltak, esetleg vannak szakmai vitáik?

– Természetesen. Nagyon sokszor kérek tőle tanácsot, s kérem ki a véleményét. Bizony a legújabb oktatási módszerek egyáltalán nem nyerték el a tetszését, s ezt nem is rejti véka alá.

– Tizenöt éve áll az iskola élén. Hogy érzi, megváltoztatta a vezető beosztás?

– Én nem vettem észre magamon változást. Ezt talán a kollégáktól kellene megkérdezni. Úgy gondolom, hogy a beosztással járó felelősség megfontoltabbá, körültekintőbbé tett.

– Hol szigorúbb, az iskolában vagy odahaza, a saját gyerekeivel szemben?

– A munkaórák nem annyira kötöttek, mint mondjuk a reál tantárgyak, így itt a gyerekek felszabadultabbak, s nekem sem kell szigorú tanárként fellépnem. Természetesen a fegyelmet megkövetelem. Ami a saját gyermekeimet illeti... A lányom elsőéves az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar történelem és európai integrációs szakon. A fiam autószerelői szakképesítéssel rendelkezik, jelenleg gépkocsivezetőként dolgozik. Vele szemben előfordult, hogy erélyesebben kellett fellépnem.

– Nem bánja, hogy egyik sem lesz pedagógus?

– Nem is tudom... Elfogadtam a döntésüket.

– A tanítás és az iskola irányítása mellett kevés ideje marad a családra...

– Ez igaz, de úgy szervezem a munkát, hogy jusson időm rájuk is. Ha együtt a család, legtöbbször közös programokat, rokonlátogatást szervezünk.

– Tud, szokott főzni?

– Az egyetemi évek alatt rá voltam kényszerülve, hogy, úgymond, alapszinten megtanuljak főzni, de ezzel a tudományommal nem dicsekedhetem. Enni annál inkább szeretek.

– Unokatestvére Kárpátalja egyik tehetséges futballistája volt. Ön is szereti a focit?

– A szűkebb és tágabb értelemben vett családom férfitagjai valamennyien sportrajongók. Bevallom, sok minden érdekel... a foci a legutolsó a sorban. Ugyanez a helyzet a többi sportággal is.

– És mi az, amivel szívesen foglalkozik?

– Barkácsolok, kertészkedek, ha kell, gépkocsit szerelek...

– Elolvassa a horoszkópját?

– Néha, de még eddig mindig a jóslatok ellenkezője teljesedett be...

– Babonás?

– Nem.

– Vannak mániái?

– Úgy fogalmaznék, hogy átmenetiek. Megrögzött mániáim nincsenek.

– Harag és megbocsátás...

– Nem tudom megállni, hogy hosszabb ideig ne köszönjek, vagy ne beszéljek valakivel.

– Árvíz, félelem...

– Azt szavakkal kifejezni nem lehet, amit akkor éreztem. Félelemmel vegyes tehetetlenség kerített hatalmába. A falu egy nagy víztenger volt. Az iskola kerítéséhez voltak kikötve a csónakok. Nem kívánom senkinek, hogy valaha átéljen hasonló szörnyűséget. Az összeomló házak robaja a mai napig a fülemben cseng...

– Három kívánság?

– Természetesen először egészséget kérnék. Második és harmadik kívánságom pedig nagyon sok lenne.

Varga Márta