A lelkész a temetési szertartás során végig lelkiismeret-furdalást érzett. Most teljesen a halott búcsúztatásának kellene eltöltenie a lelkét, ő pedig újra és újra azon kapja magát, hogy máshol jár az esze, és mindig az az évtizedekkel ezelőtti nap ötlik fel benne.

Nem örült neki, hogy ezt a megbízást kapta. Persze, az egykori szakiskolai igazgató özvegye nem tudta, hogy neki valaha is valami köze volt az eltávozotthoz. Mikor fölkereste őt, és elmondta, kit kellene temetni, a lelkészt ez annyira meglepte, hogy először szólni sem tudott. "Mi az, kérem, csak nincs valami probléma?" – érdeklődött kissé riadtan az asszony. "Jaj, dehogy, dehogy – készségeskedett ő –, bocsásson meg, de kissé elkalandoztak a gondolataim!" Hát hogy is tagadhatta volna meg ő, a pap, hogy valakit az Örökkévaló színe elé vezessen? Bár furcsállta, hogy őt, éppen őt... Vajon ez a szertartás a boldogult kívánsága volt? Ha igen, ez különös, fölöttébb különös.

Hát állt a koporsó mellett, mondta imáit, énekelt, tartotta a búcsúztató beszédet, bár előzőleg igencsak meg kellett rágnia, hogy mit mondjon. Hát csupa általánosság hagyta el a száját, olyasmi, ami eléggé távol esett a hajdani igazgató személyétől. És állandóan korholta magát, mert közben kegyeletsértő látomásai voltak. Elevenként képzelte maga elé az elhunytat, és nem a koporsóban feküdt, hanem a szónoki emelvényen állt abban az ominózus teremben, és szórta rá, a majdani lelkészre, válogatott szitkait.

Akkor ő, a gyermekkora óta mélyen vallásos fiatalember, egy műbútorasztalosokat képző szakiskolában tanult. A nagy álma a papi pálya volt. De hol folyt volna lelkészképzés a nemrég szovjetté lett területen? Hát még a legüldözöttebb felekezet számára? Hát választotta a műbútorasztalosságot. Szép szakma, szinte már művészet. Kiváló eredménnyel tanult, de a második év vége felé valaki besúgta az illetékeseknek, hogy rendszeresen templomba jár. A római katolikusba, bár ő görög katolikus volt, de az utóbbi egyházat az új hatalom ellenségének tekintette, betiltotta, elvette templomait. Talán maga a templomlátogatás nem lett volna elegendő ok a szakiskolából való eltávolítására, de elhatározták, hogy megleckéztetik. Mikor társadalomtudományi ismeretekből vizsgázott, felszólították, hogy beszéljen a vallás reakciós jellegéről. Dehogyis mondott volna ő ilyesmit! Sőt, felháborodott, hogy ilyen próba elé állítják, és feleletében kikelt az ateizmus ellen. Azzal, hogy elégtelent kapott, nem érték be. Gyűlést hívtak egybe, hogy itt olvassák a fejére szörnyű vétkét. Az igazgató – ugyanaz a valaki, aki most a koporsóban fekszik előtte –, az elnökölt és ő tartotta az igen kemény vádbeszédet is. "Magának köztünk nincs helye. Mától nem növendéke az intézetünknek. És kérem, hagyja el a termet is!"

A vasútnál helyezkedett el. Kalauz volt.

Egy idő múlva hírét vette, hogy illegális lelkészképzés indul. Fölkereste Elemér atyát, aki azt a teológiát működtette; kérte, vegye föl titkos hallgatói közé. Ettől fogva hol a jegyeket lyukasztotta, hol a vallásbölcseleti könyveket bújta. Mikor pedig képzése befejeződött, ellátta feladatát a föld alá vonult egyházban. És a rendszernek meg kellett buknia ahhoz, hogy nyilvánosan is magára ölthesse a reverendát. Most pedig temette a hajdani igazgatót, és eltöprengett rajta: vajon az elhunyt csupán amolyan álateista volt-e, mint akkor sokan? Vagy az özvegy csak azért döntött az egyházi temetés mellett, mert mostanában ez a divat? Akár így, akár úgy, neki tiszta szívvel kell elvégeznie a szertartást, megbocsátani a történteket. És közben már mentségeket is keresett egykori kárhoztatója számára. Hogy ki tudja, milyen nyomás nehezedett rá? Milyen támadások érték amiatt, hogy az általa irányított intézetben olyasmi történik? Vajon nem az állásával fizetett volna-e, ha őt pellengérre nem állítja, ki nem záratja? Meg azt is beszélték: a feleségének az egyik – már nem élő – nagybátyja valami magas rangú pap volt, s neki ezért is bizonyítani kellett. Nos hát, esendő emberként úgy cselekedett, ahogy az érdeke kívánta...

Most már azonban a lelkész meg is elégelte, hogy örökké a múlton meditáljon. A szertartás a vége felé közeledett, s neki sikerült elűznie az elméjéből minden idegen gondolatot, már csak az Igére figyelt. Örült, hogy legyőzte indulatait, s egészen megbékélten tért haza.

De az álom! Az álmainknak nem tudunk parancsolni. Éjjel nyugtalanul aludt. És azt álmodta, hogy az igazgató fölemelkedik koporsójából, rámutat az ujjával, és azt dörgi: "Magának köztünk nincs helye. Mától nem növendéke az intézetünknek. És kérem, hagyja el a termet is!"

Balla László