A szelmenci határ megnyitásával lehullott Európa talán utolsó vasfüggönye – írták le sokan sok helyen. Valójában azonban néhány kilométerrel odébb még mindig (sőt!...) valóságos terror alatt élnek az emberek, amelyről nemhogy a külföldi, de még egy kárpátaljai átlagpolgár is vajmi keveset tud(hat).

Palló neve talán ma is kevesek előtt ismert az Ungvári járáson kívül, pedig ezt a kistelepülést, mint magam is megtapasztaltam, jobban őrzik, mint egykor az amerikai indiánokat vagy a határnyitásig Kisszelmencet. A település – s ez számomra megdöbbentő és egyben felháborító is – valódi rezervátumhoz hasonlít, s nem az ott élők, hanem a karhatalom, a határőrség "jóvoltából".

A történet a következő. Palló felé tartva a határőr leállított minket, igazoltatott, majd betelefonált a főnökeinek, hogy kik vagyunk, milyen az igazolványunk és a személygépkocsi száma. Ezt egymás után 4-5-ször megismételte. Ez még hagyján, de a pontos házszámra is kíváncsi volt, ahová igyekszünk, s még talán ő volt felháborodva, hogy miért akarunk mi, újságírók oda menni... Úgy félóra múlva továbbengedett ugyan, de a kétszáz méterre lévő letérőtől egy kisteherautóban ülő két határőr kezdett követni minket.

Miután egy kicsit "besepertünk" a faluba, visszafordultunk és az üzlet felé vettük az irányt. A boltnál csak arra volt időnk, hogy fagylaltot vegyünk, már meg is érkeztek a "díszkísérők".

Gondolhatják: újabb igazoltatás... Még arra is kíváncsiak voltak, miért mentünk be a boltba. Mutatja a kolléga: fagylaltot venni. Elhúzták a szájukat... És a faluba? Egy ismerőshöz, válaszoltuk. Megkérdeztük: tulajdonképpen miért is ilyen nehéz ebbe a faluba bejutni? Megkaptuk a választ, nem is akármilyet: nehéz az élet...

Hát, Pallóban bizonyosan.

A településről kifelé menet az ismerős házánál valóban megálltunk, csak éppen nem voltak otthon. A kisteherautó lassan haladt el mellettünk. A sofőr nagyon vigyázott, hogy a kollégája hibátlanul felírhassa a házszámot...

Csak nehogy baja legyen a ház lakójának, morfondírozunk az autóba szállva. Kifelé haladva pedig már szinte mosolygunk – nem mintha lenne miért –, ahogy a posztnál álló határőr szemmel leolvashatóan bemondja a rádiótelefonjába, hogy most mentek el...

A kijövetel gyors volt ugyan, ám az embernek olyan érzése támadt, mintha továbbra is figyelnének minket. Gálocs felé már nevetgélve néztük a fákat, nem csüng-e rajtuk egy-két "zöldegyenruhás". A fákon ugyan nem voltak, ám Palágykomorócnál a zöld lombok közül egyszer csak kibukkant az őrtorony, tetejében egy határőrrel, amint éppen távcsővel végigpásztázza az utat. Talán mi jobban érdekeltük, mint az esetleg a bokrok között megbúvó afgán menekült?

A pallóiak és az oda látogatók egyszerű szenvedő alanyai a példátlan ellenőrzésnek, amely a települést körülveszi, valósággal izolálja. Megértem, hogy az ott posztoló határőr csak parancsot teljesít. A helyzetért az a felelős, aki az egészet kitalálta és működteti, s azok az illetékes állami szervek, amelyek ezt szó nélkül hagyják. Sajnálatos, hogy az ott élők véleményére senki sem kíváncsi. Az pedig felettébb "érdekes" kérdés, hogy egy ilyen állapotokat fenntartó ország tulajdonképpen minek az alapján is akar például az Európai Unió vagy a NATO tagja lenni?

Tóth Viktor