Emlékeztek.

Mármint május 9-ére, a győzelem napjára, Európa-szerte. Kelet felé nézve, Moszkvában például milliós tömegek vettek részt az ünnepségen, a régi kommunista időket idézve. Számukra ez a nap a nemzeti büszkeség és erő jelképe. Felülkerekedtek valaki(ke)n.

Csak ugyebár ez a történelmi esemény számunkra, kárpátaljai magyarok számára megint mást: a Magyarországtól való másodszori elszakítást, s a nácizmust, ha borzalmaiban nem is, de időtartamában kétségkívül túlszárnyaló kommunizmust jelentette. "Kiegészítve" azzal, hogy nekünk is kötelező volt ünnepelni azon a napon, amely számunkra az "Ázsiához való csatolást" jelentette. (S ez akkor is így van, ha sokan nosztalgiával tekintenek a II. világháborút követő évtizedekre, mondván, akkor legalább biztos munkahelyük volt.)

Ha viszont Nyugatra tekintünk, azt látjuk, hogy ott Európa napján nem a valakiken történő felülkerekedésre, hanem például Robert Schumannra, az Európai Unió "atyjára", az együttgondolkodás kezdetére emlékeznek, amely közösséghez ugyebár már az anyaország is csatlakozott. Ez már egy más világ, amely a fejlődés záloga is lehet, s a magyarság számára akkor is létfontosságú, ha éppen ez a világ hagyott minket "cserben" úgy fél évszázada, 1956-ban. Sőt, nekik "köszönhetjük" Trianont is.

Ha Európa napja alkalmából azon töprengünk, mit is kaptunk attól az Európától, ahová mindig is vágytunk, ne a török hódoltság alatti passzivitásra vagy a Habsburg rémuralomra, hanem a reformációra, a humanizmusra, a reneszánszra gondoljunk. S vágyakozás ide vagy oda, abba a bizonyos Európába soha nem lehet "menni", mert az sehol nem terem. Azt meg kell teremteni!

Ha lehet, ha a politika, a történelem engedi.

Lényegében most két világ határán élünk, s egyben Európa közepén. A Nyugat szellemiségében, kulturális hagyományaiban közel van, de (geo)politikailag igencsak távol. A csapi vagy az asztélyi határátkelő például nemcsak fizikai, hanem szellemi téren is néha áttörhetetlennek tűnő fal képében tetszeleg. A kelet-európai, sokszor ázsiainak "becézett" hagyományvilág és értékrend pedig soha nem volt a lelkünk része, de a politika, az eltelt évtizedek alatt lassan beette magát életünkbe.

Tóth Viktor