A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A rovat mai vendége a Genersich Antal-díjas dr. Csík Adalbert, az Ukrajnai Allergológiai Kórház főorvos-helyettese, a Kárpátaljai Magyar Egészségügyi Társaság elnöke, a Magyar Egészségügyi Társaság tagja.

– Kézenfekvő a kérdés, a doktor úr mire vagy kire allergiás?

– Hála istennek még nem alakult ki nálam ez a makacs nyavalya.

– Törvényszerű volt, hogy az orvosi hivatást választotta?

– Nem, ez a véletlen műve. A családban nem volt egyetlen egészségügyis sem. Eleinte mérnöknek készültem, de nyolcadikos lehettem, amikor édesanyám súlyosan megbetegedett. Talán ekkor határoztam el, hogy gyógyítani szeretnék. Tudomásomra jutott, hogy az észtországi Tartuban anyanyelven lehet felvételizni. Ez még inkább megerősített döntésemben, mivel így a nyelvi akadályoktól sem kellett tartanom. Técsőről ketten, minden támogatást nélkülözve indultunk el a távoli városba, de a barátom időközben meggondolta magát és Szaratovban szerzett fogtechnikusi diplomát. Kárpátaljáról akkoriban többen is tanultak Tartuban, így Fodó Sándor, Török Bálint, Guttenberger Irénke, Huszti Katalin, hogy csak a legismertebbeket említsem. 1973-ban végeztem, s bár állást kínáltak, engem hazahúzott a honvágy. Traumatológusnak készültem, de mivel nem volt rá igény, előbb a Tisza Szanatóriumban, majd a Técsői Járási Kórházban praktizáltam belgyógyászként. Orr-fül-gégészi továbbképzés után végül ennél a szakágnál kötöttem ki. 1994-ben kerültem az országos allergológiai kórházba.

– A gyógyítás után mi áll önhöz a legközelebb?

– A családom. Feleségem könyvelő a járási oktatási osztályon. Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre: a fiam fizikus, a Debreceni Tudományegyetem előadója, mára megvédte doktori disszertációját. A lányom vegyész, szintén Magyar- országon dolgozik.

– Hamarosan itt a nyár, a szabadságolások ideje. Már eldöntötte, hogy az idén hol fog pihenni?

– Én már évek óta nem voltam szabadságon. Mivel a nyár a kórházban csúcsidőnek számít, nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyenkor odébbálljak. Legföljebb hét-tíz napot veszek ki, amit többnyire a gyerekekkel töltök itthon vagy Magyarországon. Hét éve nagyon kellemesen nyaraltam a családdal a Balatonon. A KMET tevékenységéből kifolyólag egyébként is sokat utazom az anyaországba.

– Társadalmi munkát nem mindenki végez szívesen.

– 1999-től vagyok a társaság elnöke. S miért éreztem fontosnak? Úgy gondoltam, hátha tehetek valamit a magyarlakta települések jobb egészségügyi ellátásáért. Rendszeresen részt veszünk továbbképző tanfolyamokon, rendezvényeket, nemzetközi konferenciákat tartunk, melyek révén megpróbálunk javítani az egészségügyi intézmények műszaki felszereltségén. A magyarországi áttelepülések miatt tagjaink száma, sajnos, egyre fogyatkozik, a kezdeti 136-ról mára 117-re csappant.

– Hobbi?

– Szabad időmben a háztájiban kertészkedem. A szőlővel, a borkészítéssel szívesen bíbelődöm. Azt mondják, jó a borom. De a zenehallgatás, az olvasás is pihentet. Amíg nem volt problémám a végtagjaimmal, sokat kézilabdáztam.

– Sokat ad a külsejére?

– Ruhatáramat egyedül állítom össze, ez még diákkoromból ragadt rám. Persze ha kérem, besegít a feleségem is. Sokkal jobban érzem magam sportos öltözetben, de miután munkámból kifolyólag reggeltől estig kötelező az ing, ezt ritkán engedhetem meg magamnak.

– Hangulatember?

– Optimista természetű vagyok, mindig igyekszem a dolgok jó oldalát szemlélni.

– Gyakran szokott álmodni?

– Eléggé, de kellemes, nyugodt álmaim vannak.

– Hogy működik a hatodik érzéke?

– A megérzés hátterében valószínűleg a több évnyi szakmai gyakorlat áll. Sokszor van úgy, előre megérzem a dolgokat, de hogy ez a sugallat honnan érkezik, nem tudnám megmondani.

– Ha tehetné, elcserélné a csendes vidéket a zajos fővárosra?

– A világért sem, mivel mindkettőt próbáltam. Tudom, hogy a szakmai előmenetel szempontjából sok orvos számára szimpatikusabb a nagyváros, viszont én nagyon meg vagyok elégedve jelenlegi helyemmel.

– Ha holnap ölébe pottyanna egy hatalmas pénzösszeg, mit kezdene vele?

– Elutaznék egy világ körüli útra, a többit a családomra költeném.

– Mivel lehet a leginkább felbosszantani?

– Az igazságtalansággal.

– Ha választhatna, melyik korban gyógyítana a legszívesebben?

– Mindenképpen előremennék. Kíváncsi vagyok arra, hol tart majd a medicina úgy tizenöt év múlva.

Magyar Tímea