A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek – köztisztviselők, politikusok, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, művészek, vállalkozók stb. – gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Tudjuk, miként gondolkodnak az aktuális gazdasági, politikai, társadalmi helyzetről, mi foglalkoztatja őket, hol jártak legutóbb és hová készülnek... Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Mai beszélgetőpartnerünk Temető Sándor, nemzetközi rangsorolású játékvezető, az Ukrán Labdarúgó Szövetség ellenőre, a Kárpátaljai Megyei Ifjúsági Sportiskola igazgatóhelyettese.

– Az életében mi az, ami nem a sporthoz kötődik?

– Nem tudok ilyet. Már gyerekkorom óta a sport, s főleg a foci határozta meg az életemet. Beregszászban, a Bakó Gábor utcában, ahol laktunk, volt egy nagy tér, s a környék gyerekeivel ott fociztunk. Ha pedig nem a bőrt rúgtuk, akkor meccsre jártunk. Egyszerűen hozzánőttem a futballhoz. A középiskola elvégzése után, 1960-ban, édesapámat áthelyezték Ungvárra dolgozni, ahová az egész család követte. Az ő álma-vágya volt, hogy orvos legyek. El is végeztem az Ungvári Állami Egyetem egyéves előkészítőjét. Az egyik barátom rábeszélésére, s a szüleim tudta nélkül mégis a Lembergi Testnevelési Főiskolára jelentkeztem. Sikeresen letettem a vizsgákat, s felvettek. Úgy gondoltam, egy év múlva felvételizek az orvosira. Ám be kellett vonulnom a seregbe. Sportszázadban szolgáltam, de szerettem volna lerövidíteni a katonaidőmet, így beiratkoztam egy újabb felvételi előkészítőbe. Kitűnő tanulmányi előmenetelemnek hála elküldtek felvételizni a Kamenyeck-Podolszki Pedagógiai Főiskolára. Minden vizsgán ötöst kaptam, s felvettek. Sajnáltam veszni hagyni ezt is, így mind a kettőt elvégeztem.

– A futballisták a köztudatba nem kitűnő tanulókként vonultak be. Hogyan tudta a sok edzést, a meccseket és a tanulást összeegyeztetni?

– Szerencsémre könnyen és gyorsan tanultam, de biztos, hogy nagy akarat és fegyelem is kellett hozzá. Hajtott az, hogy kipróbáljam, mennyit bírok, mire vagyok képes.

– A labdát mégis bírói sípra váltotta...

– Főként a már említett fegyelem miatt. A bírónak egyszerre kell körültekintőnek, precíznek, figyelmesnek és objektívnek lennie. A pályán lévő mindkét csapat gyors és jó döntéseket vár tőle.

– A szurkolók gyakran nem kímélik a játékvezetőt, "beszólnak" neki, de a felmenői emlegetése sem ritka dolog...

– Ez valóban így van. Minél jobban szidtak, annál inkább megtoroltam a legkisebb szabálytalanságot is. A legszigorúbb játékvezetők között tartottak számon, mert én osztottam ki a legtöbb sárga és piros lapot.

– Hány nemzetközi mérkőzést vezetett és melyik volt a legrangosabb?

– Számomra a harminckét meccs mindegyike valami miatt rangot kapott. Mindegyiknek megvolt a maga tétje és valamennyin nemzetközi ellenőrök figyelték a munkámat.

– Emlékszik rá, melyik volt az első nemzetközi meccse?

– Természetesen. 1980-ban az akkori Bajnokcsapatok Európa Kupájában – jelenleg Bajnokok Ligája – a Banik Ostrava– Dinamo Berlin mérkőzés.

– Bunda-botrányok, fenyegetések... Ezek a fogalmak sajnos már elválaszthatatlanok a sportágtól.

– Soha nem hagytam magam megvesztegetni. Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy úgy vezessem le a mérkőzést, hogy utána mindkét csapat kapitánya kezet fogjon velem és megköszönje a munkámat. Az utóbbi néhány évben nagyon elmérgesedett a helyzet. Nemcsak fenyegetik a játékvezetőket, de gyakran meg is verik.

– Mit diktál az esze, és mit súg a szíve, ha magyar csapat van a pályán?

– Volt már rá példa. Ilyenkor bármennyire is sajgott a szívem, de a meccs tisztaságát kellett szem előtt tartanom. Mivel mindkét alkalommal fair mérkőzésen győztünk, én még boldogabb voltam, mint a játékosok.

– A pályán ön teljhatalmú úr. Otthon is így van?

– A családot érintő ügyekben mindig ketten döntünk a feleségemmel.

– Apropó, feleség... A nők és a foci hadilábon állnak egymással...

– Az én feleségem számára nem volt idegen a sport, hiszen az édesanyja és a nagynénje is versenyszerűen teniszezett. A meccsekre is sokszor kijött velem. Arról nem is beszélve, hogy minden szükséges kelléket ő pakolt be számomra. Erre soha nem volt gondom.

– A gyerekei örökölték a futball szeretetét?

– Épp ellenkezőleg! Mivel a foci miatt gyakran voltam távol, a fiam nem kedvelte a labdarúgást, s azt hiszem, minden más sportágat sem. Végül is ő valósította meg az édesapám álmát, és orvos lett. A lányom biológus, tehát neki sincs semmi kapcsolata a sporttal.

– Kedvenc szórakozása, kikapcsolódása?

– Nagyon szeretek olvasni, a tévében a sporthíreken kívül a könnyűzenei műsorokat nézem meg és szeretek kertészkedni. Nagy megnyugvás számomra, ha a nevickei nyaralónk kertjében lehetek.

– Elvágyódás?

– Nem volt és nincs. Alkalom, mód mindig lett volna, s ma is lenne. Nemegyszer kaptam felkérést, hogy máshol kamatoztassam tudásomat, tapasztalatomat. Mindig visszautasítottam, még csak nem is gondolkodtam rajta.

Varga Márta