A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek – köztisztviselők, politikusok, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, művészek, vállalkozók stb. – gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Tudjuk, miként gondolkodnak az aktuális gazdasági, politikai, társadalmi helyzetről, mi foglalkoztatja őket, hol jártak legutóbb és hová készülnek... Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Rovatunk mai vendége Kristofori Olga, a Munkácsi Szent István Római Katolikus Líceum igazgatója.

– Gondolt arra, hogy egyszer egy tanintézmény élén fog állni?

– Álmomban sem, de még az sem fordult meg a fejemben, hogy igazgatóhelyettes leszek. 1979-től a munkácsi magyar iskolában magyar nyelvet és irodalmat tanítottam, s 1988-tól 12 éven át e tanintézmény igazgatóhelyettese voltam. Mióta megbíztak a líceum irányításával, ez jelenti számomra szinte az egész életet. Pedig nem tartom magam a szó szoros értelmében vett igazgatónak. Ez munka, feladat, aminek meg kell felelni. Öt éve vagyok igazgató, de még most is előfordul, hogy reggelente kopogni akarok az irodám ajtaján.

– A mai világban egy iskolaigazgatónak egyben gazdasági szakembernek, menedzsernek és ügyintézőnek is kell lennie. Mindez elég messze áll egy filológustól...

– Sokat segített az igazgatóhelyettesként szerzett tapasztalat, hiszen az iskolában egy jóval nagyobb kollektívával dolgoztam. Közülük többen óraadó tanárok nálunk. Lassan kialakítottam magam körül egy olyan csapatot, amelyik az oktatásban és az ügyintézésben egyaránt partner.

– A kollektíva zömét hölgyek alkotják. Ahol sok nő dolgozik, ott előbb-utóbb konfliktusok adódhatnak...

– Ezt nem tapasztaltam. Úgy érzem, mindenkivel megtalálom a hangot, legyen az férfi vagy nő. A mai világban szinte minden embernek vannak gondjai, a stresszes élet miatt ingerlékenyebbek, némelyikük sérülékenyebb is az átlagosnál. Minderre tekintettel kell lenni, senkit sem szabad megbántani.

– És ha az igazgatónőnek rossz napja van?

– Azt otthon kell hagynom. Itt mosolyognom kell, és a munkára koncentrálni.

– Milyen gyerek volt?

– Átlagos. Talán kicsit komolyabb a többieknél. A tanulással soha nem voltak gondjaim.

– Előfordult, hogy a tanítványai megtréfálták? S ha igen, hogyan fogadta?

– Volt már benne részem, de soha nem sértődtem meg érte.

– A talpraesett vagy a szorgalmas gyerektípus a kedvence?

– Úgy mondanám, hogy a szorgalmasan talpraesett és a talpraesetten szorgalmas.

– Van más pedagógus is a családban?

– Nincs, a fiam egészen más jellegű hivatást választott magának.

– Hobbi?

– Mint a legtöbb pedagógusnak: az olvasás. Fiatalabb koromban sportoltam, de ma már az egészségi állapotom nem engedi meg, és időm se lenne rá.

– Nincs elege néha a gyerekzsivajból?

– Ezt soha nem tudom megunni. Velük tréfálkozva, közöttük töltődöm fel, egy kicsit hozzájuk fiatalodom.

– Van olyan egykori diákjuk, akire büszke?

– Valamennyi végzősünkre büszke vagyok, mindannyian megállják a helyüket az életben. 90%-uk továbbtanul.

– Háztartás?

– Nem tartom magam konyhatündérnek, de a legszükségesebb feladatokat elvégzem.

– Éjjeli bagoly?

– Nem, mert legtöbbször nagyon fáradtan kerülök haza, s alig várom, hogy ágyba kerüljek. Reggel pedig újra frissen és kipihenten kell az aznapi teendőkkel foglalkoznom.

– Fogyókúra?

– Soha nem volt gondom a súlyommal és nem is fogyókúráztam.

– Ha találkozna a jó tündérrel és lehetne három kívánsága?

– Egészség, lelki nyugalom és Isten segítsége. Ezt kérném tőle, hiszen számomra ez a legfontosabb.

Varga Márta