A 78 éves Patkós Imre évgyűrűkre osztva írta meg az igazi Kárpáti Igaz Szó nyugdíjas rovatába élete történéseit. A gyerekkorától kezdve az ungvári diákéveken át fejezetekbe szedett élettörténet valóban érdekes. A levélíró a saját elmondása szerint Erdélyi Bélának, a világhírű kárpátaljai festőművésznek is tanítványa volt. Terjedelmes élettörténetéből helyszűke miatt csak egy kiragadott részletet adunk közre.

Bosszantott, hogy a robbanómotorok működésük közben rengeteg környezetszennyező anyagot bocsátanak ki magukból. Ezért olyan hajtóművek megalkotásán gondolkodtam, melyek nagyobb hatásfokúak és kevésbé szennyezik a levegőt. De mert nem ismertem jól az orosz nyelvet, valamint olyan szovjet intézményről sem tudtam, ahol komolyan vennék a találmányaimat, úgy döntöttem, disszidálok Magyarországra.

Már a határon elfogtak. Rám akarták kenni, hogy nyugati kém vagyok. Két hadnagy vallatott, s arra jutottak, hogy talán mégsem vagyok az. Ennek ellenére három évre elítéltek határsértés címén. Előbb Beregszászban, majd Ungváron tartottak fogva. Innen Lembergbe szállítottak át, ahol egy vasúti kocsiba "hajóztak" be. Az útitársaim közt volt egy nyolctagú rablóbanda is. Ezek útközben mindenkit kifosztottak a vonaton. Engem valamiért kedveltek és békén hagytak.

A békesség addig tartott, míg egy alkalommal lehúztam az ablakot. Melegem volt ugyanis. A bandavezér, akit a többiek atamánnak szólítottak, rám támadt. Azt mondta, fáj a foga és azonnal húzzam fel az ablakot. Be akart húzni egyet, de én résen voltam és elkaptam az ütésre lendült kart. Nem voltam sem gyenge, sem ijedős legény. A vagon falához kentem az atamánt. A bandatagok felugráltak és éppen azon voltak, hogy meglincselnek a vezérüket ért gyalázat miatt, amikor megjelentek a vagonban a fegyveres őrök. Kérdezték, hogy mi történt, de mindenki csak a vállát vonogatta: semmi érdemleges. Annyi azért mégis történt, hogy a bandát áthelyezték egy másik vagonba.

Aztán megérkeztünk Omszkba. A mi barakkunk óriási volt. Két csoportra osztottak bennünket. A másikban ott volt a megvert atamán és a bandája. Egy alkalommal mosolyogva nyomott az orrom elé egy csajkát, mondván, hozzak benne neki egy kis kaját a szakácstól. Én erre a padlóhoz csaptam a csajkát, mondván nem leszek senki pucerja. A csajka visszapattant a padlótól és egyenesen szájon találta a bandavezért. Elvörösödött és egy kendőt mutogatott, hogy arra fog engem fellógatni.

Az atamán nekem rontott és fejjel úgy álkapcson talált, hogy azonnal elájultam. Amikor magamhoz tértem, egy lócát lóbált a feje felett, hogy azzal üt agyon. Ekkor azonban váratlan segítőm akadt. Egy tagbaszakadt fickó, aki valaha birkózóbajnok volt, megragadta az atamánon a ruhát, s mint egy pelyhet, a magasba emelte a bandavezért, majd a társai közé hajította. Ezt követően a rablókkal nem volt többé gondom: áthelyezték őket egy másik lágerbe...

Nem szerettem kényszerből dolgozni. Egy reggel például elaludtam. A többiek már mind elmentek a munkahelyükre, amikor kimásztam az ágyamból. Leültem az asztalhoz rajzolni. Észre sem vettem, hogy az egyik őrségben lévő katona mellém lépett. Hosszan nézegethette, hogy mit csinálok. Végül csak annyit mondott: riszuj, riszuj (rajzolj, rajzolj). Máskor betegséget színlelve bújtam ki a napi munka alól.

Egy nap odajött hozzám a barakkba az őrségben lévő katona és a felügyelőhöz vezetett. Jó két-méteres termetű, orosz férfi volt az illető. Amikor meglátott, kacagott és azt mondta: magyar, magyar! Dolgozni fogsz. Egy nagy halom tűzifára mutatott és utasított, hogy azt hasogassam fel...

Aztán egy nap jött a hír, hogy meghalt Sztálin. Megkaptam a szabaduló levelet. Az ottaniak azt mondták, maradjak, jó munkát és fizetést kapok. De én vágytam haza...