A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek – köztisztviselők, politikusok, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, művészek, vállalkozók stb. – gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Tudjuk, miként gondolkodnak az aktuális gazdasági, politikai, társadalmi helyzetről, mi foglalkoztatja őket, hol jártak legutóbb és hová készülnek... Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Munkácsi tudósítónk a választások előestéjén értesített bennünket arról, hogy a városba érkezett nemzetközi megfigyelőcsoportnak van egy kanadai állampolgárságú, kárpátaljai születésű tagja is. Utánajártunk a hírnek, és igaznak bizonyult. Sikerült találkoznunk vele, s annyira megtetszettünk neki, hogy kizárólag lapunknak adott interjút. Tehát rovatunk mai vendége John Juliet nyugalmazott bohóc, a Nemzetközi Cirkuszszövetség szaktanácsadója.

– Hogyan szólíthatom, Jancsi vagy John bácsi?

– A kárpátaljai Vihorásziv falu anyakönyvébe közel nyolcvan évvel ezelőtt Juliska János néven lettem bejegyezve. Édesapám magyar ember volt, Juliska Máténak hívták, édesanyám neve pedig Anya Kozarko. A tengerentúliak azonban nehezen birkóztak meg a magyar név kiejtésével, így apám John Julietre változtatta. A cirkusz világában azonban csak művésznevemen, Johni Jockerként ismernek, a barátaim pedig egyszerűen Jocónak szólítanak, így maradjunk ennél.

– Jocó bácsi, hogyan került olyan messze szülőfalujától?

– Ez egy hosszú történet. Édesapám még az első medveinvázió idején idomárként érkezett a faluba. Ott látta meg édesanyámat egy kecske hátán lovagolni, amitől teljesen elvesztette a fejét, s addig nem volt nyugodalma, míg nem lett az övé az akkor 17 éves lány. A szülők nem nézték jó szemmel a románcot, s eltiltották egymástól őket. A két szerelmes ettől magába és egymásba zuhant, s nemsokára megszülettem én. A család soha nem fogadta be apámat, így a két fiatal úgy határozott, hogy medvehátra pattannak, elkötik Rogot, a kecskét és nekivágnak a világnak. Kitaláltak egy közös cirkuszi számot, ahol Rog káposztát egyensúlyozott a szarván, miközben táncot járt Viktorral, a mackóval. Így jutottunk el a tengerentúlra.

– Ön mégsem lett állatidomár.

– Ennek nagyon prózai oka van: allergiás vagyok az állatszőrre. A főiskola elvégzése után évekig nagyotmondó-művészként jártam az országot. Nagy sikerem volt, de jöttek a fiatal politológusok...

– Letiltották a számot?

– Nem. Ők már rajtam is túltettek, s ennek bizony rám nézve negatív következményei lettek. Az egyik mezővárosban például azt találtam mondani a nézőknek, hogy hamarosan kolbászból lesz náluk a kerítés. Ekkor elszabadultak az indulatok, majdnem agyonvertek. Mint kiderült, az előző évi választás idején egy ifjú titán politikus ugyanezt ígérte nekik, s hamarosan kivetették rájuk a luxusadót. Akkor úgy döntöttem, hogy váltok, s a békésebb bohóckodást választottam.

– Azt mondják, hogy a könnyű műfaj nagyon is nehéz. Valóban így van?

– Igen. Mert nem mindegy, hogy a tortával mikor, melyik oldalról vágjuk képen az illetőt, vagy kit milyen vödörből öntünk le vízzel. Azt is jól meg kell fontolni, hogy az orrunkat vörösre vagy égőpirosra festjük. Mindez nagyban befolyásolja a közönség hangulatát, ami köztudottan az időjárással együtt változik. Minden mozdulatunkat meg kell koreografálni, mert csak így lesz hihetően vicces, amit csinálunk.

– Jocó bácsi sosem szomorkodik?

– Nem, pedig nagyon sok csalódás ért már. A saját vicceimen is jókat tudok derülni, sőt egyszer még kórházba is kerültem miatta.

– Hogy történt?

– Borotválkozás közben új gageket próbáltam, s az egyik annyira megtetszett, hogy nevetés közben megsebesítettem a nyakam. Sokáig csak rövidre vágott tréfákat tudtam előadni.

– Élnek még Kárpátalján rokonai?

– Sajnos, csak egy távoli unokaöcsém van, de ő nem hajlandó velem szóba állni, mondván szakmámmal szégyent hoztam a szép magyar Juliska névre. Pedig, ha jól értesültem, az ő foglalkozása sem áll messze az enyémtől, mert állítólag neves politikus.

– Van családja?

– Már nagyon régen egyedül élek. Az első feleségem annak idején megszökött a legjobb barátommal, egy fakírral. Nemrég tudtam meg, hogy otthagyták a szakmát és vaskereskedést nyitottak. A második nejem pedig néhány évvel ezelőtt hagyott el egy porondmesterért. Most jól menő rendezvényszervező irodát működtetnek. A négy gyerekem is tőlem távol lakik.

– Ők is a cirkuszt választották?

– Andrew, a legidősebb fiam a világ egyetlen félszemű légtornásza, Beatrix lányom késdobáló férjével dolgozik. Őt nemrég üzemi baleset érte. A vőmnek az egyik fellépés közben egy bogár repült a szemébe és elvétette a célt. Ezt a lányom füle bánta. Matthias királypitonok bűvölésével foglalkozik, és a legkisebbik, Nicholas... Nos, ő a fekete bárány a családban. Elhagyta a porondot, mert a fejébe vette, hogy légvárakat fog építeni. Egyelőre azonban csak a terveivel házal egyik kormányzótól a másikig, nem sok sikerrel.

– Annak ellenére, hogy a nagy vízen túl nőtt fel, nagyon jól beszél magyarul.

– Az édesapám tanított meg magyarul. Ragaszkodott ahhoz is, hogy különórákra járjak a kinti magyar filológusokhoz. Néhány évvel ezelőtt pedig megismerkedtem az önök egyik honfitársával, egy bizonyos Kőszály Egon betű- és életművésszel. Nos, ő ahányszor kint jár nálunk, mindig hoz olyan igazi kárpátaljai olvasnivalót. Így gyakorolhatom a nyelvet és még az itteni eseményekről is tájékozódom.

– Vállal még fellépéseket?

– Már csak nagyon ritkán. Tanácsadóként dolgozom a Szövetségben, s ez leköti minden időmet.

– Ismeri a kárpátaljai kollégáit?

– Természetesen, sokuk tevékenységét figyelemmel kísérem. Van egy nagyon tehetséges gagmesterük. Ha jól emlékszem, Pitkin a neve.

– És egy kárpátaljai vendégszereplést vállalna?

– Szakítanék rá időt, s nagy örömmel tennék eleget neki.

Áprili S. Hugó