Az ősi foglalkozások között – bizton állíthatjuk – nincs még egy, ami annyira misztikus és legendáktól övezett lenne, mint a kovácsé. Már az ősidők embere is természetfeletti tulajdonságokat tulajdonított a tűz és fémek urának, aki a közönséges vasdarabból szerszámokat és fegyvereket alkotott. Ha körbenézünk a különböző kultúrák mítoszaiban, tucatjával találunk legendás kovácsokat.

A Niebelung-ének Siegfriedje, a Fehérló fiában szereplő Vasgyúró, vagy az afrikai dogon nép Fehérszemű Sakálja (mitológiájuk szerint ez az állítólag a Szíriusz csillagképből érkezett félisten tanította meg a dogonokat a fémek használatára) mind egy tőről fakad. Ők voltak az első kovácsok, akik apáról fiúra adták a tudományt, és hogy mennyire féltékenyen őrizték a mesterfogásokat, arról egy japán fegyverkovács XVII. századi krónikája mesél. Nagano város leghíresebb kardkovácsa öregségére fiúutód nélkül maradt, ezért minden tudását legkedvesebb segédjére hagyományozta. Mindent elárult, csak azt titkolta, hogy a penge végső edzésénél milyen hőfokú forrásvizet használ. A segéd félt, hogy a közel nyolcvanesztendős öreg meghal, mielőtt ezt a lényeges titkot elárulná és egy alkalommal belemártotta kezét a vízbe. A mester azonnal lecsapatta tanítványa kezét...

Dicső a múlt, de vajon milyen ma a falusi kovácsmester munkája? Erre a kérdésre egyre nehezebb választ kapni, hiszen lassan kihalnak ezek a mesteremberek. A fiatalokat nem csábítja a kohó forrósága és az üllő csengése. Azért van néhány "utolsó mohikán". Az ő kezükből már csak a halál veszi ki a kalapácsot, hiszen mint ahogy a tiszapéterfalvai Balla Béla bácsi példája is mutatja, ez nem mesterség, hanem egy életre szóló hivatás.

– Amit tudok, azt a nagyapámtól tanultam – meséli műhelyében a hatodik X-et is meghaladott mesterember –, ő meg az I. világháború előtt egy budapesti mesternél inaskodott. Én '59-ben, 25 rubel fizetéssel alkalmazott segédként kezdtem dolgozni a Határőr Kolhoz kovácsműhelyében. Akkoriban rengeteg munkánk volt. A gyakran tönkremenő, rohammunkában összetákolt traktorok, a világháború előtti lóvontatású ekék, kapálógépek meg egyéb felszerelések – hála a szocialista munkaversenynek – folyton tönkrementek. Ha valami eltört, hozzánk hozták. Akkoriban ráadásul a szántás-boronálás főképp lóerővel történt és szinte mindennap patkoltunk. Kegyetlenül nehéz idők voltak.

– Mostanság sok a munkája?

– Hála Istennek munka mindig akad. Patkolás, szekerek vasalása, díszes kerítések készítése, no meg "reparálás". Törött ekevasból, csorbult ekekapából sose fogyok ki. Azt szoktam mondani, hogy amíg ilyen szegény világban élünk és a gazdálkodó nem engedheti meg magának, hogy újat vegyen a tönkrement régi szerszámok helyett – no meg lesznek igás fogatok – én sem maradok munka nélkül. Csak addig bírjam a munkát, amíg a kis unokámat betanítom. Ezt a tiszabökényi műhelyt – amiben egy pár évtizedig ütöttem a vasat – azért privatizáltam, hogy továbbvigye a kovácsmesterséget.

– Melyek a kovács legfontosabb szerszámai?

– Legfontosabb a kohó és a fújtató. Ma már ventilátor fújja a kohóba a levegőt, a kézi fújtató lomtárba került, de a tűztér most is olyan, mint száz évvel ezelőtt. Elengedhetetlen még a jó szén is. Én a volinyira esküszöm, de jó az antracit is, csak azt keverni kell valamilyen rosszabbul égő szénnel, mert tisztán szétégeti a vasat. Kell még vasvágó, hosszú nyelű fogó, üllő és egy hatkilós "félkéz-kalapács". Ezenkívül jó, ha van egy köszörű, és elektromos hegesztőgép is, mivel haladnunk kell a korral. Nagyjából ezek a legszükségesebbek.

– Miről ismerszik meg a jó mester?

– Szemmérték, kézügyesség és izomerő. A jó kovács nem méreget tolómércével, hanem milliméterre érzi az anyagot. Aki meg nem bírja egész nap forgatni a már emlegetett félkezes "hatkilóst", az ne próbálkozzon ezzel a mesterséggel.

– Így tavaszidőn mire van kereslet?

– Patkolásra. Éppen most végeztem egy lovacska vasalásával, és van még néhány jelentkező. Tudja, a rendes gazda kéthavonta megvasaltatja az igást, és nem hideg, bolti patkót, hanem méretre igazított, forró vasat üttet fel.

– Vasalásnál mire kell figyelni?

– Először meg kell formálni a lenőtt pataszarut. Ki kell tisztítani a "békáját" (a pata középső, lágy része), aztán a forró patkót rá kell sütni a szarura, hogy az mindenhol felfeküdjön. A kontár munkáját onnan ismerni meg, hogy egy hét után már lötyög a patkó, mert nem dolgozta fel rendesen. Ezután érzéssel verem be a patkószögeket, nehogy elevenbe üssek és "megnyilalljam" a lovat. Azt szokták mondani, hogy a jó kovács a sánta lovat is "meg tudja igazítani", a rossz meg a legjobb paripát is tönkreteheti. Szeretni és ismerni kell a lovat, mert nagy a felelősség.

– Patát reszelni, forró vasat illesztgetni egy érző állat lábára... Nem történnek balesetek?

– Dehogynem! Nyáron, amikor sok a légy meg a bögöly, megesik, hogy a legrosszabb pillanatban vág egyet magán a ló. Én tartok a műhelyben egy lófarkat és nyáron, munka közben azzal legyezgetjük a lovat a rovarok miatt. Ennek ellenére bizony velem is megesett, hogy patkolás közben majd a sípcsontom törte rúgásával az egyik páciens, mert a legrosszabbkor csípte meg egy vérszívó bögöly.

– Veszélyes és nehéz munkának tűnik a Béla bácsié...

– Bizony, nehéz és veszélyes. A legtöbb korombeli kovácsmester asztmával és látásproblémákkal küszködik. A kohó füstje tönkreteszi a tüdőt. A hevítés és hűtés során felszálló gázok meg hályogot okoznak. Én sem kerültem el a sorsomat. Néhány éve majd a szememvilágába került a mesterség, de szerencsére sikeresen megműtöttek, és most már elég jól látok. No, de azt a fél évet, amíg a doktorok eltiltottak a munkától, alig bírtam ki. A családom szidott, mert félvakon is mindennap bementem a műhelybe tenni-venni, üllőt simogatni. Tudja, akit egyszer megcsapott a kohó lángja, az többé nem tud létezni a forró vas illata és a kalapács csengése nélkül.

Az ungvári járási Nagydobronyban élő Benedek Ferenc az utolsó kovácsmester a környéken. A szürtei kolhozban volt tanonc, még az 1980-as évek végén. A mesterség családi hagyománynak számít: kovács volt az apja és a nagyapja is. Balla Bélához hasonlóan számára is a szakma szeretete az, ami immár 20 éve a pályán tartja. Nem a pénzért dolgozik. A munka mellett szeretni kell a vasat is. Számára élmény, hogy a vas engedelmeskedik az embernek, s úgy formálható, akár az agyag. Amit pedig egy kovács nem tud megjavítani, azt már valóban el lehet dobni. A kovácsolás a fizikai munka mellett szellemi is, s nagy odafigyelést kíván. Bár a vasat nagyon elrontani nem lehet, de eléghet. A minősége pedig sokszor komoly kívánnivalót hagy maga után. Némelyiket izzítás után nem lehet vízzel hűteni, mert deformálódik, s meg kell várni, míg magától kihűl. A vasban a szivárvány szinte minden színe megtalálható, s a mester dolga, hogy edzés közben azt az egyet kiválassza, amely jó, és utána lehet hűteni a vasat.

– Ma már elsősorban a különböző mezőgazdasági gépek, szerszámok javítására van igény – mondja Benedek Ferenc. – Főként tavasszal, nyáron és ősszel sok a munka, de télen is akad tennivaló. A nagydobronyi nép "korán mozog". Ilyenkor a gépeknek már készen kell állniuk.

A munka nehéz, minden pillanatban balesetveszélynek van kitéve az ember. Éppen ezért kell a szakmát tanulni. Olyan nincs, hogy az ember csak úgy nekiáll "ko- vácskodni". Egy-két kisebb sérülés azért még nálam is mindig előfordul. De már megszoktam. Volt, hogy szikra pattant a szemembe, s az orvosnak kellett kivennie. Nagyobb sérülésem, hála Istennek, nem volt.

– Van-e mostanság becsülete a mesterségnek?

– Anyagi értelemben nincs, különösen ahhoz képest, hogy milyen nehéz fizikai munka. Viszont emberileg igen. Ugyanakkor a szakmát senki sem akarja folytatni. Míg régen egy kovács inasokkal dolgozott, ma már nem, s 50–60 év múlva nagyítóval sem találnak kovácsot.

– Manapság divatosak a kovácsoltvas kerítések.

– Ilyet is készítek, évente egyet-kettőt, de jobbára még mindig a lópatkolás a jellemző. Egy pár patkónak az elkészítése fél órába kerül. Vannak a "cifra munkák": rózsás vagy leveles kerítés, virágtartók. A legbüszkébb egy nosztalgia-kerékpárra vagyok. Tömör vasból készítettem, egy ungvári múzeum számára. Hátul volt a kiskerék, elöl a nagy, és azon volt a pedál.

Annyit mindenesetre elmondanék, hogy a kovácsmesterség heti két-három napon át ad az embernek foglalatosságot. Én sem ebből, hanem a földből élek. Nálunk az emberek kisegítik egymást, s akinek én mint kovács segítek, az más formában viszonozza.

Mint azt Benedek Ferenc elmondta, a szerszámok egy része a nagyapjától maradt, de saját készítésűek is vannak. A kovács először kénytelen elkészíteni a szerszámait, és csak azt követően kezdhet dolgozni. Speciális szerszámról van szó, de ma már modern gépek is – flex, hegesztő – használatosak. A nagyapja még fújtatón dolgozott, de ma már villanymotor izzítja a tüzet. A régi szerszámok néha még kézbe kerülnek, ha szükség van rájuk. Ilyen a techamer, a grundhamer, az aufling, a fokozó stb. Lassan akár egy kisebb kovácsmúzeumot is berendezhetne. Mint mondja, talán majd "öregségére"...

Matúz István, Tóth Viktor