Többen, több alkalommal is elmondták már: ez a március, ha más aspektusban is, de az 1848-ashoz hasonlóan történelminek nevezhető. A szlovákiai vagy a romániai magyarságtól eltérően mi először szavazhatunk magyar pártra. 1944 után először.

A kérdés – és a döntés – természetesen korántsem ilyen egyszerű. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis igen sokan megcsömörlöttek a politikától. De ez elmondható arról a megosztó, kirekesztő politikáról is, amelyet az egyik magyar érdekvédelmi szervezet vezetői képviselnek – egyelőre büntetlenül. E politika és az általa gerjesztett indulat nemcsak a magyar közösségi életet mérgezi, hanem a választópolgárt is elriasztja, elbizonytalanítja. Úgy, hogy a közélettől való bizonyos fokú elfordulás veszélyeit talán nem is veszi észre.

Feltehető a kérdés: mi lesz, mit várhatunk, ha az emberek egyszerűen nem mennek el szavazni? Vagy milyen jövő tervezhető, ha a választópolgárok nem magyar pártra adják a voksukat? Az ukrán pártok ma már egyenesen vadásznak a magyar szavazatokra, s a választópolgár nem biztos, hogy észreveszi: a magyaroknak tett választási ígéreteik – s erre a Kovács Miklós–Viktor Juscsenko paktum a legékesebb bizonyíték – semmibe sem kerülnek. Azt tartanak belőlük be, amit akarnak, vagy amit nagyon muszáj.

Nem szívesen boncolgatnám, hogy mi történik, ha a fenti kérdések ténnyé válnak. Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy mi történik abban az esetben, ha a polgárok igenis elmennek szavazni, és csakazértis magyar pártra voksolnak. S ehhez még csak forgatókönyv kidolgozása sem szükséges, elegendő szétnézni a "szomszédban".

A szlovákiai és a romániai magyarság döntő többsége (!) ugyanis az ottani választások során a magyar pártokra szavazott. Amit a magyarság kivívott településfejlesztésben, elért oktatásban, kultúrában, azt ennek köszönhette. És ez akkor is így van, ha Erdélyben még elképzelni is nehéz, hogy egy nyakas székely román pártra szavazzon.

A kárpátaljai magyarságnak ugyan az említett közösségekhez képest kisebb az érdekérvényesítő ereje, ám mégis. Mégis, ha meg akarunk maradni, más út errefelé sem nagyon van. Mi most egy olyan útelágazáshoz érkeztünk, ahol eldől: a jövőben csak az ukrán pártok szólhatnak bele a minket is érintő kérdésekbe, vagy mi is megtehetjük majd ugyanezt. Ha a jelenlegi választási programokat megnézzük, a magyarlakta települések, a kultúra és oktatás fejlesztése a magyar pártok számára a legfontosabb. Ám tenni csak abban az esetben tudnak érte, ha a választásokat követően többségbe kerülnek az általuk lakott településeken. Azaz: aki magyar pártnak szavaz bizalmat, az lényegében saját települése további fejlődését választja. A gázvezetékek lefektetését, a vezetékes víz, a csatornahálózat kiépítését, iskolák, óvodák felújítását mi elsősorban tőlük várhatjuk, és adott esetben kérhetjük számon. Az elmúlt négy év után az UMDP például olyan eredményeket mutathat fel a gázvezetés elősegítésétől a magyar történelem és európai integrációs tanszékig, ami igazolja: igenis érdemes a saját pártunkra szavazni!

Lehet, hogy sokan úgy vélik: jóval kényelmesebb lesz vasárnap otthon tévét nézni, vagy éppen kártyázni. Esetleg olvasgatni régi dicsőségünkről, amely éppen az ilyen passzivitás miatt késik. Otthon ülve vagy ukrán pártra szavazva talán sose jön meg.

A választáson egy kártyacsatától eltérően – s minden túlzás nélkül – a jövő, az elkártyázható, eladható, elszavazható jövő a tét. A döntés meghozatalakor a felvidéki és erdélyi példának kell iránytűként szolgálnia, minden csömör, minden széthúzás ellenére. Csakazértis!

Tóth Viktor