A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek – köztisztviselők, politikusok, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, művészek, vállalkozók stb. – gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Tudjuk, miként gondolkodnak az aktuális gazdasági, politikai, társadalmi helyzetről, mi foglalkoztatja őket, hol jártak legutóbb és hová készülnek... Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A Kulcslyuk vendége Braun Béla, Gajdos István parlamenti képviselő referense.

– Miért pont történész lett?

– Mindig is érdekeltek a régmúlt korok eseményei, ezért pályaválasztáskor a történész diploma megszerzése volt a célom. Ennek ellenére az egyetemi évek alatt a kutatási területem a legújabb kor lett, mivel az is érdekelt, hogy a jelen mit ad majd a felnövekvő nemzedéknek.

– Volt tanár, iskolaigazgató, a megyei levéltár igazgatója. Melyik munkakör állt közelebb a szívéhez?

– Őszintén bevallom, a levéltári munkát nem kedveltem, kicsit unalmasnak tartottam. Inkább a tanári pálya vonzott, különösen a guti iskolában éreztem jól magam, ahol nagyszerű kollektívát sikerült összehoznunk. De a nagyberegi és a gáti iskola élén is álltam, utóbbinak tíz évig voltam az igazgatója.

– Ezt követte egy teljesen más feladatkör a Beregszászi Járási Tanácsban. Milyen kérdésekért felelt?

– Elsősorban a humán és a szociális kérdésekért feleltem. Engem az töltött el a legnagyobb örömmel, amikor az emberek, szobámba betérve, bátran elmondták problémáikat és kérdéseiket. Munkakörömből adódóan tudtam segíteni. A kultúra, az oktatás terén értük el talán a legtöbbet. Hiszen minden egyes községben, ahová eljutott a vezetékes gáz, a közintézményeket, vagyis az iskolákat és óvodákat, felcserközpontokat kapcsoltuk be elsőként.

– Meghatja a szegénység, az elesettség?

– Igyekszem elképzelni magamat is hasonló helyzetben, és bevallom, sajnálom az ilyen sorsra jutottakat. De amikor a téli időszakban egyes szülők az utcára viszik gyermekeiket, és koldulásra kényszerítik, egyfajta ellenérzést vált ki belőlem. Hiszen tudom, hogy az állam szociális segélyt folyósít számukra, amit legtöbben elkótyavetyélnek, ahelyett, hogy gyermekeik nevelésére fordítanák. Ez természetesen felháborít.

– Rendszeresen átnézi a napi sajtót?

– Természetesen, hiszen munkámból kifolyólag szükségem van az információra. Nem mondom, hogy minden lapot, minden cikket elolvasok, de ami országos híreket, illetve szűkebb pátriánkkal kapcsolatos információt tartalmaz, azt átnézem.

– Aktívan futballozott. A sport szeretete máig megmaradt?

– Húsz évig szinte nem volt olyan vasárnap, hogy akár játékosként, akár szurkolóként ne lettem volna meccsen, tehát nyilvánvaló, hogy ez a szerelem máig megmaradt. Vallom, hogy a községekben a hétvégi futballmeccsek, a tömegsport hozza össze leginkább az embereket. A sakkpartik ellenben már kevésbé vonzanak.

– Falun született, falun él ma is. Soha nem vonzotta a városi élet?

– Lett volna alkalmam Beregszászba költözni, hiszen kaptam egy kétszobás lakást. Hála Istennek sikeresen visszacseréltem egy falusi portára. Én úgy vélem, ha valaki a falusi emberek gondjaival, problémáival foglalkozik, annak ott kell élnie közöttük.

– Szeret kertészkedni?

– Aki egyszer életében már ültetett fát és később a gyermekeinek szedett arról gyümölcsöt, az megérti, hogy ennél nagyobb boldogság nincs is. Szerintem ezzel lehet a legjobban a gyerekeket a természet szeretetére és tiszteletére nevelni.

– Otthon ki hordja a nadrágot?

– Gondolom, én. De a problémákat feleségemmel közösen oldjuk meg.

– Családcentrikus?

– Nagyon szeretek családi körben lenni. Hiszen olyan jó egy nehéz és stresszes nap után hazamenni és érezni azt, hogy mellettem állnak jóban, rosszban.

– Gyermekei az ön nyomdokaiba léptek?

– A lányom az Ungvári Nemzeti Egyetem orvosi karán végzett, jelenleg a Beregszászi Járási Kórházban dolgozik. A fiam nyolcadik osztályos tanuló, így még a pályaválasztás előtte áll. Bár már jelezte, hogy a jogi és a diplomáciai pálya vonzza leginkább.

– Tesz különbséget a lánya és a fia között?

– Soha. Úgy gondolom, egyformán és okosan kell őket szeretni. Akkor nem rontunk el semmit a nevelésnél.

– Felesége is szakmabeli?

– Nem. Korábban a Jánosi Fogyasztási Szövetkezetben dolgozott, annak feloszlatása után magánvállalkozásba kezdett, amit úgy gondolom, nagyon jól irányít.

– Befolyásolható embernek tartja magát?

– Nem, s ezt a feleségem is osztja. Pontosabban, úgy teszek, mintha hagynám, aztán mégsem állok kötélnek.

– Ha beülhetne egy időgépbe, melyik korba menne vissza?

– Inkább a jelenben maradnék. Már adva van a technika minden vívmánya, a betegségekkel szemben is ellenállóbbak vagyunk. Ez az iram, a napi újabb találmányok, felfedezések pedig még nagyobb lendületet adnak ennek a kornak.

– Gyakorló nagyapaként másképpen viszonyul unokája neveléséhez? Kényezteti?

– A hároméves István unokám láttán valahogy a szívem mindig megenyhül. Sokkal engedékenyebb vagyok vele, nem szoktam olyan követelményeket támasztani elé, mint korábban a gyerekeimnél tettem. Ezt pedig azzal honorálja, hogy a családtagok közül szeretetével inkább a nagyapát halmozza el.

Fedák Anita