Ha van ünnep, amely a magyarság egységét szimbolizálja, úgy az kétségtelenül március 15-e.

S ez annak ellenére így van, hogy az – idén 50. évfordulójához érő – 1956-os forradalom is a magyar szabadság máig élő és ható példája.

Mégis.

1848 amellett, hogy szervesen illeszkedik szabadságküzdelmeink sorozatába, áttörhetetlennek hitt falakat bontva le magyar és magyar között. A nemzeti függetlenség óhaja nemcsak összefogta a széthúzásra hajlamos népet, hanem közös tettre is sarkallta. S ez akkor is igaz, akkor is így volt, ha a történelemkönyvek a szabadságharc csatáinak adnak nagyobb teret.

Csodáljuk és tiszteljük Petőfit, Kossuthot, Széchenyit..., de valójában nem nagyon szoktunk belegondolni, miért is voltak ők (s így a szabadságharc is) olyan nagyszerűek.

Miért is?

Mert tudtak nemzetben gondolkodni. Mert voltak reális, megvalósítható céljaik, s ezekkel bátran a polgárok elé mertek állni. Mert a legfontosabb kérdésekben meg tudtak egyezni. Mert tisztelték, és nem ócsárolták egymást, pedig gyakorta politikai ellenfelek voltak.

Az idén is – nagyon helyesen – megemlékezünk róluk. Dicsérjük tetteiket, miközben nem nézzük, hogyan, miképpen is vitték véghez. Pedig talán mi, magyarok emlegetjük a legtöbbet és a leggyakrabban, hogy a történelemből tanulni kell, s az okulás ha valakinek, hát nekünk különösen szükséges.

Azt tapasztalhatjuk, hogy egyesek magyarságról beszélnek, miközben nem tudnak egységes nemzetben gondolkodni. Azt konstatálhatjuk, hogy egyesek érdekvédelemről beszélnek, miközben nincsenek reális, megvalósítható céljaik, melyekkel a közösség, a polgárok elé állhatnak. A kései utódok az egységről már hallani sem akarnak, ha annak a megegyezés az "ára", a politikai ellenfelek tiszteletéről szó sincs, a lejáratásuk viszont mindennapos. A múltban meglévő egység hangsúlyozása még fontos, a jelen és a jövendő összefogásának megteremtése már kevésbé.

Ez az, amiért ma nincsenek Petőfik, Kossuthok vagy Széchenyik. Mert ilyen körülmények között nem is lehetnek.

A szabadság, egyenlőség, testvériség aktualitása vitán felül áll, amit jelez: a leggyakrabban 1848-ig megyünk vissza, hogy egy történelmi fogódzóval demonstráljuk a nemzet (geo-politikailag ma már nem létező) egységét. Ma Petőfi szobra a fontos, amelyet fényképezőgépek kereszttüzében megkoszorúzhatunk, és nem az eszme, amit a költő hirdetett.

Hogy mi a tanulság? Talán az, hogy 1848 eszméjét elegendő csupán egy napon felemlíteni, előtérbe helyezni, aszerint tenni viszont 365 napon át kell. Ez március valódi üzenete!

És talán 1848 tanulsága az is, hogy a nemzet számára hosszú távon nem az az érték, ha a magyarság "nevében" az beszél, aki szinte számolja, hányszor mondja vagy írja le magáról, hogy ő "milyen" magyar, hanem aki érti március üzenetét, és aszerint is cselekszik.

Tóth Viktor