Mennyi minden van ebben a kirakatban: parfümök, kenceficék, mindenféle ajándéktárgy. Betérjek? Ne térjek? Ez bizony dilemma. Valamit mégiscsak venni kell a szeretett nőnek.

Valamiért még- sem tetszik az üzlet. Sebaj, van másik. Van bizony. Választék is. No meg harapós árak. Gyűrögetem a zsebemben a szerencsétlen ötvenest, amit ajándékra szántam. Egyvalami még csak-csak kitelik belőle. No de számoljunk csak: a feleségem, az édesanyám, a húgom...

Reménytelen helyzet. Ajándék nélkül azért csak nem illene hazamenni.

Összefutok két régi ismerőssel. Kiderül: hasonló cipőben járnak. Holnap nőnap és még semmit nem vettek. Hiába, az anyagiak szabnak határt mindennek. Rövid szóváltás. Három férfi összehajol és a szemközti söröző egyik asztalánál egy-egy feles és korsó sör mellett már folyik is a gyengébb nem dicsérése. S miközben egyik rundot követi a másik, egybehangzóan megállapítást nyer:

Csodálatosak az asszonyok, lányok, nagymamák, barátnők. Egyszóval maga a NŐ. Így, csupa nagybetűvel írva. Mert ugye mivé is lennénk nélkülük mi, férfiak? Ádám is nagyon egyedül érezhette volna magát a paradicsomban. Igaz, oldalbordája volt az, aki bűnbe esett. Mi tagadás, mondogatjuk ott hárman az asztalnál ülve, bennünket is csábítgatnának...

Majd egy pillantás az órára. Fizetünk, távozunk. Ötvenes felváltva, összemenve. Most mi lesz? Mert ajándék már aligha.

Az utcasarkon egy fejkendős asszony áll. Kezében kosár, a kosárban aprócska csokrokba kötött hóvirágok.

Otthon örömteli mosoly: jé, hóvirág! Igen. A tavasz hírnöke és megmentőm. De ezt és a jókívánságomat: Boldog Nőnapot, a feleségem már nem is hallja. Egyszerűen csak örül a virágnak.

Balogh Csaba