Szeretek utazni, ez azonban mégsem jelenti azt, hogy odavagyok a tömegközlekedésért, bár a távolsági buszjáratoknak és a "paszazsirszkijnak" is megvan a maga varázsa. Furábbnál furább figurákkal találkozhat az ember, s néha ez még a kényelmetlenségekért is kárpótol. Némi szarkazmus és humorérzék birtokában jót lehet szórakozni a folyamatosan mobiltelefonján "lógó" borotváltfejű bizniszmen – végső érvként baseballütő alkalmazását kilátásba helyező – kedvesen emberbaráti stílusán, vagy az év végi vizsgákra utolsó percben is biflázó egyetemistákon.

Vidám és elszomorító sorsokba tekinthet bele akarva-akaratlanul az ember, bár sajnos gyakrabban látunk elkeserítő élethelyzeteket, mintsem derűseket. A múltkor például Ungváron vártam az iránytaxi startját és közben figyeltem a koldulókat. Szívszorítóbbnál szívszorítóbb történetekkel próbálták megnyitni a pénztárcánkat, hogy legalább a mindennapi búfelejtő meglegyen. Az úgynevezett utcazenészek pedig fülsértő nyekergéssel szerettek volna kivasalni az úgynevezett "jóemberekből" néhány kopijkát. Egyik jön, a másik megy az indulásra váró járatok és a helyi kricsmi között, aztán egyszer csak megáll a busz mellett egy borostás öreg cigány, kopott hegedűvel. Nem szólt semmit, csak megállt a busz nyitott ajtajában és elkezdett játszani. Először csak szégyellősen cincogtatta a húrokat, aztán, amikor valaki a kezébe nyomott egy hrivnyát – na fogja és menjen innen, mert már fáj a fejem a művészetétől kommentár kíséretében –, az öregnek megvillant a szeme, vonójába húzta a bankót és elkezdett magyar nótát játszani. Beszélgettek a piros rózsák, sírt a hegedű. Az öreg tudományát fitymáló kijelentés csodát tett, mi meg csak bámultunk, mint borjú az újkapura. Ki ez a vén kocsmatöltelék és hol tanult hegedülni? Prímás lehetett egykoron valamelyik elegáns restiben? Urak asztalánál húztak valaha piroshasúakat a vonójába? Nem tudhatjuk, az viszont tény, hogy egy röpke pillanatra ismét értelem költözött a fátyolos tekintetbe, ismét mágikus hatalma volt szív és lélek felett. Felette pedig hatalma volt a zenének, amely néhány percre visszaadta önbecsülését és büszkeségét.

A bűvölet sajnos csak rövid ideig tartott, mert az induló busz ablakából már csak azt láthattam, hogy markában a szerény gázsit számolgatva betér egy talponállóba.

Matúz István