Őseimhez nem volt kegyes a sors: a történelem viharai, a magánélet viszontagságai helyről helyre dobálták őket. Dédapám, az imregi igazgató-tanító volt az utolsó, aki olyan soká élt egy helységben, hogy itt községi illetőséget szerzett. Amíg ennek az intézménye még nem létezett, én is a Zemplén megyei Imregről kaptam illetőségi bizonyítványt. "Igazoljuk, hogy B. L. községünk kötelékébe tartozik..." – írta az imregi elöljáróság, pedig engem sohasem látott.

Szülőfalum... Hivatalos papírok kitöltésekor ódzkodva írom le a nevét: megszületésem puszta tényén kívül semmi sem köt ide. Gyerekfejjel jöttem el onnan, megkeseredett szájízzel s nem jószántamból: 1939 felforrósodott politikai légkörében a szlovák hatóságok kiutasítottak bennünket, mint olyan magyarnak a családját, aki 1919-ben harcolt bevonuló csapataik ellen. Azóta nem jártam ott. Soha nem tudtam rászánni magam, hogy még egyszer betegyem abba a faluba a lábam...

De rajtam mégis megtört a másfél évszázados "átok": szülőfalumból elkerülve, én jóformán végül is egész eddigi életemet ugyanebben a városban éltem le, ez lett fiaim, unokáim szülőhelye. Talán amaz imregi tanító óta én vagyok az első a családban, akinek a számára konkretizálódott a "szűkebb haza", a "pátria" fogalma.

Vannak, akik azt mondják: ugyanott leélni az életet, az kissé unalmas lehet. Én azonban hálás vagyok a sorsnak, hogy elődeimhez hasonlóan nem hajtott végig megyéken-tájakon, mint ördögszekeret a tarlón, hogy szalmavékony vesszőként elültetett valahová, és engedett ugyanott öreg fává fejlődni. Bizony, hosszú évtizedek kellenek hozzá, hogy kialakuljon ennek a szerves összetartozásnak az érzése ember és vidék között.

S ha az ember már egyénisége elválaszthatatlan összetevőjének tekinti annak tudatát, hogy valamely vidék hozzánőtt, az övé – ez a fölismerés érdekes dolgokra teszi képessé. Például arra, hogy ezt a tájat mindenüvé magával vigye, mindenütt megteremtse. A serdülőkor felszabadult, sok kilométeres kerékpározásai, a legénykornak azok a jellegzetes, lírai tartalmú kóborlásai, a férfikor töprengő sétái bennem is megteremtették a hazai táj hű mását – talán pontosabb lesz ez a kifejezés: az alteregóját –, s ez most olyan, mint valami exponált film: bármikor elő tudom hívni.

Hanem jó is ez. Hisz ahogy sokasodtak az éveim, egyre több lett a kötelességem. Évtizedekig dolgoztam felelős beosztásban, és hol volt már arra lehetőségem, hogy akár két-háromévenként is bejárjam a városkörnyéknek fiatalságom idején különösen hozzámnőtt részeit? Azelőtt kínzóan fájt volna, ha nélkülem zajlik le egy tavasz a Halálvölgyben (amilyen rút a neve, olyan vonzó maga a táj), ha nem látom az őszi ködben pihegő várost a Dajbóc-hegyről. De később már munkahelyem sürgésében-forgásában, egy hosszú értekezlet zümmögésében – bármikor föl tudtak bennem merülni azok a hangulatos városvégi utcák, ott baktattam a rozsdásodó bádoggal fedett, hunyorgósan fehér falú, szúnyoghálós ablakú kis házak között, kifelé a városból. És kinyílott előttem a táj. És teljes intenzitással vettem részt a rügyfakadás szertartásában valahol a Löveldei erdőben, az első hó ünnepén az Ung kanyaránál, ott, ahol a négy hatalmas vadkörtefa nő. Na és ma is... Mert mióta hosszú ideje nyugdíjban vagyok, több lett ugyan az időm, de a nagy kóborlások kora lejárt. Hanem az a régi képesség megmaradt... És mialatt végzem a munkám, és tollammal szántom a papírt és mondatokká rendezem gondolataimat – közben erdőben járok, és sorra fölismerem a jellegzetes fákat, és hallgatom a levélhullás neszét. Ez a séta pedig érdekesmód felfrissít, bizakodóbbá, munkaképesebbé tesz. S mikor hosszú betegségem hónapokig a kórteremhez vagy – később – lakásomhoz kötött, akkor is végigéltem a környéken a telet, a tavaszt, a nyár elejét. S én az ilyesmit nem tekintem üres képzelgésnek. Úgy járok el, mint a piktor, aki emlékezetből fest, mégis teljes valóját eltölti az ábrázolt táj élménye.

Ilyenkor úgy érzem: a táj, amelyen jóformán egész életemet leéltem, már itt van a bensőmben, és megsokszorozza erőmet ez az igen kellemes tudat.

Balla László