A mi családunkban, hajdanán, amikor még Hruscsov elvtárs kukoricától roskadozó paradicsommá akarta varázsolni a világ hatodát, majd Brezsnyev elvt. csókolta végig a fél világot, nem voltak népszerűek a szovjetista ünnepek. Nagyapám, apám vagy nagybátyám bizonyára furcsákat mondott volna, ha a család nő tagjaitól valami ajándékot kap a vörös hadsereg napján. A novemberi csim-bummkor sem került húsleves az asztalra. E passzív rezisztencia alól csak március nyolcadika volt kivétel. Miért? Nem tudom. Talán azért, mert mégiscsak gálánsabb, ha férfi ajándékoz meg nőt, mint fordítva. Vagy, mert a Nemzetközi Nőnapot, ha körül is lengte a vöröszászlós ideológia, azt könnyen lehetett valami emberivel helyettesíteni. Valamivel, amit úgy hívnak: szeretet.

Nálunk a nagycsaládban a feleségek voltak a pénzügyminiszterek. Az ajándékozás általában a praktikum jegyében történt. (Karácsony, születésnap – cipő, ruha. Névnap – zokni, zsebkendő...) Március nyolcadika a kötények, harisnyák, kölnik (dehogy parfümök) évada volt. Nagyanyám a sifonyban (persze, ruhásszekrény) egy időben külön polcon tartotta az így kapott ajándékokat, a nylon harisnyákat ki sem csomagolta, hanem adott alkalommal továbbajándékozta, de a kötényekből szerintem még most is van tartaléka.

Mindezért nem a férfiemberek fantáziátlanságát kell kárhoztatni. Hanem, egyrészt a pénztelenséget, másrészt az akkori könnyűipart és kereskedelmet, no meg a már anno is divatos ünnep előtti vásárlási lázat, ami már akkor is rettentette a szegény iparost. Meg, hogy néz az ki, amikor egy rendes proletár nem egyik kocsmából a másik késdobálóba, hanem szatócsboltból drogériába kóricál?!

S itt jött a képbe a gyerek. Az apa adott egy tízest a fiúnak: vegyél valamit anyádnak, nagyanyádnak, Piri meg Bözsi nénédnek... A fiú (apja fia) kinézte, amikor a legkevesebben voltak a legeldugottabb megfelelő üzletben, s percek alatt bevásárolt. Hagyott egy rubelt, abból kikerült (öt-tíz kopek volt) a 4-5 csokor tavaszi virág, s még futotta négy gombóc fagyira Lógánénál.

Egy ízben, vagy harmadikos, negyedikes lehettem, az olvasókönyvben talált vers miatt (valami ilyesmi volt: tindirindit vegyek,/ tudom, szeret,/ vagy tandarandát,/ örülne neki?/ hopsz, de kitaláltam,/ brosstűt veszek én,/ melynek békegalamb/ van a közepén.) elhatároztam, hogy igazi ajándékot veszek édesanyámnak. A nagynéniknek, nagymamáknak sablon szerint vásároltam, aztán elindultam, ha nem is békegalambos brosstűt, de valami hasonlót beszerezni. Hogy hol nem jártam... Még a Pipanyakban, meg Bakánál is. Ékszer sehol. A korzón kutakodtam, amikor megláttam a kirakatban! Világtörténelem képekben, Középkor. Öthatvan. Forgott velem a világ. Megszámoltam. Kopekre annyi pénz volt nálam. A moziig a birtoklás boldog bűvöletében úsztam. Ott elkapott a felismerés sanyarúsága. Mit adok anyámnak?

Otthon előbb tűpárnát próbáltam varrni. Összevissza szurkáltam az ujjaimat. Eredmény: nulla. Megyek nagyanyámhoz. Csak legyintett. Kivett a készletből egy harisnyát, egy kötényt. Vigyed – mondta –, majd Mária napra visszakapom.

Ma, ugye ez az egész elképzelhetetlen lenne. Hogy miért? Ki vesz mostanában könyvet...

Horváth Sándor