Immáron történelmi tény, amit akkoriban – és ez nagy szó volt! – a tévénézők milliói láthattak, hogy cipőjével az asztalt verve követelt csendet bekiabálásához Nyikita Szergejevics Hruscsov 1960 őszén az ENSZ közgyűlésén. A közel fél évszázada megesett híres – nem kevés színészi tehetségről tanúskodó – jelenet hátterét elemzők ma úgy vélik, az akkori óriáshatalom, a Szovjetunió, első emberének otrombaságában jelentős kisebbségi érzései is felszínre törtek.

"Hogyan jön ez a semmirekellő talpnyaló, ez a mitugrász fafej, az amerikai imperializmusnak ez a lakája ahhoz, hogy olyan kérdésekről papoljon, amelyek nem tartoznak a tárgyhoz?!" – üvöltötte egyik lábbelijével az asztalt csapkodva az SZKP KB főtitkára 1960. október 12-én az ENSZ-közgyűlés New York-i plénumán.

Felháborodását az váltotta ki, hogy a gyarmatosítás felszámolásával foglalkozó – egyébként viharos jelenetekkel tarkított – tanácskozás aktuális szónoka, Lorenzo Sumolong, Fülöp-szigeteki küldött a Szovjetuniót is felelősnek merte mondani egyfajta kolonializmusban, nevezetesen a kelet-európai népek jogfosztásában.

Mivel az üléslevezető ír Frederick H. Boland a korábbi parázs jelenetek kanalizálása során már eltörte csendkérő kalapácsát, a parlamenti etiketthez aligha szokott Hruscsov úgy döntött, napirenden kívüli bekiabálásához maga teremt csendet. Akciója annyira jól sikerült, hogy nemcsak a teremben, hanem világszerte felkapták a fejüket a politikusok és tévénézők. Az viszont mind a mai napig vitatott, hogy vajon mi állhatott feltűnősködése hátterében?

A II. világháborúban nagyhatalommá lett Szovjetunió kabinetkérdést csinált abból, hogy kellő respektusa legyen a nyugati hatalmak előtt, s ehhez az "egyrészt lenézem a másikat, másrészt hozzá mérem magam" attitűdhöz az vezetett, hogy a soknemzetiségű államalakulat valójában ugyanolyan volt, amilyen vezetőinek alkata: felfuvalkodott és labilis egyszerre. Márpedig míg Sztálin eltetszeleghetett a birodalmat globális hatalommá tevő hős szerepében, Hruscsovnak azt kellett bizonyítania, hogy ő képes megtartani és felzárkóztatni ezt a birodalmat a világszínvonalhoz, sőt, a fölé emelni.

Igyekezetének nyugati megítélése azonban mindig is ellentmondásos volt. Kisebbségi komplexusát viszont paradox módon inkább növelte, hogy a generalisszimusszal ellentétben ő kifejezetten "turnézó" típusú vezető volt. 1964-ben bekövetkezett bukásáig 40 utazást tett külföldre, s ezek során még Nagy Péternél is többször szembesülhetett azzal, hol tart a nagyvilág a Szovjetunióhoz képest.

A történészek szerint Hruscsovnak még azzal is meg kellett (volna) barátkoznia, hogy az ENSZ közgyűlésén minden másképp van, mint Moszkvában. Ott nem az övé az első és főleg nem az utolsó szó. Amikor 1960. október 12-én megszellőztette a lábát, már huszadik napja volt kénytelen "szagolni" a múlt áporodott levegőjét. Megbukott azon javaslata is, hogy az ENSZ vezetését egy trojka vegye a kezébe és a szervezet tegye át székhelyét Európába. Nem csoda, hogy többször is kiborult. Egy ízben ököllel fenyegette meg Spanyolország neki nem tetszőket mondó külügyminiszterét, de rákiabált az akkori brit miniszterelnökre is. Arrogáns viselkedését végül a cipőjelenetével tette felejthetetlenné.

Alighanem ez a jobblábas cipő volt a történelem legdrágább lábbelije. A Szovjetuniónak az ENSZ megsértése címén 10 ezer dollár – akkoriban az még sokkal nagyobb pénz volt, mint ma – kellett fizetnie. Sokan ma is eskü alatt vallják, hogy ez a "susztercsíny" volt az egyik olyan lépés a sok közül, amely betette a kaput az SZKP KB főtitkárának négy évvel később.

(nigriny)