A csínytevő Hermész, a görög mitológia egyik legmarkánsabb alakja, a tolvajok istene egy alkalommal ellopta Apollón ökreit. Hogy a művészetek védnökének haragján enyhítsen, egy lantot ajándékozott neki. A hangszer olyan szépen szólt, hogy az istenség megengesztelődött. A hangszerek nemcsak az Olümposz lakóit derítik jókedvre, hanem a halandókat is.

Egy-egy nép zenekultúráját elsősorban a hangszereken keresztül ismerhetjük meg. Mi a jellemző ránk, magyarokra, s szűkebb pátriánkra, illetve a Kárpátalján élő nemzetiségek hangszereire. Kik voltak a leghíresebb muzsikálók, hangszerkészítők? Ezekkel a kérdésekkel kerestünk meg több szakembert.

– A magyarság mindig is nagy hangszer-arzenállal rendelkezett – mondja Fülöp György történész, a Kárpátaljai Állami Honismereti Múzeum tudományos munkatársa. – A keleti népek gyakran vették át egymástól a hangszereket, így nehéz bizonyítani, hogy melyik előzte meg a másikat. Régészeti leletekre sem támaszkodhatunk, hiszen a hangszerek jelentős része porladó anyagból készült és az évezredek során megsemmisült. Nagy segítséget jelentenek a néprajzi analógiák. A magyar ember zeneileg igen tehetséges. Hogy mégsem ismeri eléggé a világ a magyar népzenét, annak hagyományokban gyökerező etnikai okai vannak. Európában a zenélés nem tartozott mindig a "tisztességes" foglalkozások közé. Arisztotelésznél olvassuk: "Szabad emberhez méltatlan a zenélés... Férfinek nem illik ilyesmit tenni, hacsak nem részeg vagy tréfál". Európában, akik foglalkozásszerűen zenéltek, azok a társadalom perifériájáról kerültek ki, Belső-Ázsiában és Kínában viszont a muzsikálás az előkelők kiváltsága volt.

A Kárpátaljai Állami Honismereti Múzeum két termében európai hírű kiállítás ejti ámulatba a látogatót. Egykor használt hangszereket, "zenélő" kuriózumok sokaságát őrzik itt. A kiállítási tárgyak történetével, eredetükkel és használatukkal Fülöp György ismertet meg, és többek között azt is megengedte, hogy némelyiket kipróbáljam. S miután megismerkedtem a kárpátaljai népi hangszerek sokszínűségével, arra is kíváncsi voltam, használják-e még őket. A járási művelődési osztályok vezetői ebben voltak segítségemre. Most pedig lássuk a kiállított tárgyakat.

Az első teremben az úgynevezett hangkeltő hangszerek találhatók. Vannak olyanok, amelyeken maga a hangszer teste a hangforrás (fa, fém, üveg, kő stb.). A kárpátaljai kereplőnek, csengőnek, mángorlónak és kalapácsnak (szűkebb pátriánkban derkácsnak nevezték) amellett, hogy a zenekarokban használták őket, zajkeltő funkciójuk is volt.

Jellegzetes kárpáti népi hangszer a havasi kürt (trembita), amelynek három funkciója is volt. Az egyik az üzenetközvetítés (ezzel hívtak segítséget, ha baj történt), a másik a rituális szerep (temetéskor ezzel jelezték, hogy halott van a faluban), illetve megszólaltatták ünnepi alkalmakkor, amikor a hangzása is sokkal vidámabb volt, mint máskor. Mint a neve is mutatja, ezt a hangszert elsősorban a hegyvidéki járásokban, a Técső és Rahó környékén élők, a pásztorok használták, tájékoztatott Vaszil Baranivszkij, a técsői járási művelődési, ifjúsági és sportosztály vezetője.

A doromb (dorombér, dorog vagy dongó) patkó alakú bambusz- vagy vaskeretből és vékony rugóból áll. A hangszeren játszó a fogai között tartja és a rugó szabad végeit ujjával pengeti, miközben halkan dudorászik. A rugó rezgésének és a szájüreg rezonanciájának következtében a dallam felhangjai is megszólalnak, ami sajátosan távoli, melankolikus hatást eredményez. Ilyen hangszeren játszik az Irsavjanka népi együttes, válaszolta érdeklődésemre Jurij Gleba, az ilosvai járási művelődési és turisztikai osztály vezetője.

A kolomp eredete a pusztai népek állattartó pásztorkultúrájában keresendő; hangjuk kiválasztása mindig zenei igény szerint történt. Kezdetben a házat védte a gonosz szellemektől, az állatok nyakába akasztva, azok könnyebb megtalálása mellett, a rossz szellemeket távol tartó szerepe is volt. A csörgő lazán összekapcsolt vagy edényhez kötött részei rázás segítségével szólalnak meg. Kozmopolita hangszer, mindenütt használták. A kereplők (kalapácsos, bordás, szekrényes és szélkereplő) őse a zúgófa vagy "üvöltő bika". Az ősi népek felmenőik hangját vélték felfedezni benne.

Az ütő- és ritmushangszerek közül elsőnek a dobokat kell megemlíteni, a kárpátaljai bubent. Itt a hangforrás a rezgő hártya, amely elsősorban disznóbőrből készül. Ennek a hangszernek a használatához nem kell külön tudomány. Ha az embernek van egy kis ritmusérzéke, csak ütögetni kell a dallamra, tájékoztatott Fülöp Lajos, az Uzshorod folklóregyüttes tagja, aki jómaga ezen a hangszeren játszik a csapatban.

A köcsögduda (hüppögtető, hüppögő, köpű, huhogó döfű, ruszinul volinka) fő része egy cserépköcsög, amelynek száját disznóhólyaggal kötik be, és benne nádszálat húzogatnak. Ennél a hangszernél megállva nagy derültséget okozott hozzá nem értésem. Én ugyanis azt hittem, hogy ezt a hangszert fújni kell, aztán kiderült, hogy mégsem. Vaszil Ploszkina, a szolyvai járási művelődési ház vezetője érdeklődésemre elmondta, hogy ezen a hangszeren a Hutnicki vecsirki nevű együttes tagjai játszanak.

A hegyvidéki járásokban (Volóc, Rahó, Ökörmező és Nagyberezna) a "bika", dézsaszerű feneketlen edény, amelyben eredetileg vajat köpültek és amelynek membránja házilag kikészített és szőrtelenített juhbőr, és közepén lófarokszőr van befűzve. A zenész ezt a szőrcsomót húzogatja, mire a hangszer bikát utánzó mély hangot ad. Az újévi uráláshoz e hangszert használják csengőkkel, lánccsörgéssel és dobbal kísérve. Ugyancsak a huculok hangszere a szitadob, amelyet verve "hejegetnek". Ezzel egyfajta hátborzongató, a sámándobokéra emlékeztető hangot keltenek. A cintányér is a ruszin lakosság körében terjedt el, úgy hangzik, mintha két vasfedőt összeütögetnénk.

A húros hangszercsalád igen szerteágazó, ezért csak a tamburát mutatja meg múzeumi kísérőm, Fülöp György. Ez a hosszú nyakú pengetős hangszer nem kárpátaljai eredetű, de néhol fellelhető volt a népi együttesek zeneszerszámai között. Tudni kell, hogy valaha e hangszereket nemcsak pengették, hanem "verték" is, a rajta játszó tenyerével és ujjaival ritmuskíséretet adott az énekhez. A tambura-szerű 4 húros hangszerünk egészen a XIX. századig megmaradt tökcitera néven. A lantfélékhez tartozik, a koboz, az ősi ukrán kobzos.

A hegedű szavunk lehetséges, hogy "hej" (hejgetős) indulatszavunkból származik, mondja Fülöp György. A XVI–XVII. századig a "hegedű" szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángó-magyaroknál pedig cinige néven ismerték. A mai modern hegedűk a XVI. században érték el mai formájukat, feltehetően olasz hangszerkészítők műhelyeiben. A hegedű-kategóriába tartozik a magyar gyermekek játékául használt nádi hegedű, a kukoricahegedű és a kóróhegedű.

A cimbalom eredete Mezopotámiába, a sumer kultúrához vezet. Ezt már Leontyij Lénárttól, a Szerednyei Művészeti Iskola igazgatójától tudom meg, aki ennek a régi magyar hangszernek jelenleg Kárpátalján az egyetlen szaktudója.

A Rákosi Művészeti Iskolában néhány éve újjáélesztették a citera-osztályt, amelynek szaktudója Balla Béla zenetanár. A citera vagy citora, más néven asztali tambura, valaha a közös szórakozás hangszere volt. Viszonylag nem túl bonyolult és megszólaltatása is gyorsan elsajátítható. Kárpátalján a pallói néhai Kerek Ferenc volt ennek a zeneszerszámnak a mestere. A mai citerakészítő mesterek közül a beregszászi Szabó testvéreket kell megemlíteni. Közülük az egyik hegedűket is készít.

A fúvós hangszerek csoportosításánál előbb a fuvolaszerű hangszereket: a furulyát, a cserépsípot kell megemlíteni. Ilyen vagy olyan furulyája minden népnek, etnikumnak van. E hangszerek átlagos hossza a magyaroknál 40 cm körüli, többnyire bodzacsőből készítették és a cső végébe 3-4 cm hosszúságú dugót tettek. Ebbe vésték bele a szélhasító nyílást, amelyet felvágásnak, kivágásnak, holdnak, hódnak, hódliknak, szemnek, szemlyuknak, ablaknak vagy aknának neveztek. A furulya egy sípszerű hangszer és a múzeum tárlóiban többféle méretű van. A mai furulyakészítő mesterek közül Viktor Danilót, az ökörmezői járási berezinkai mestert kell mindenképpen kiemelni. A tilinkó (a ruszinoknál tilinka, csilinka) játszólyuk nélküli furulya, melynek vége nyitott, befúvásánál rézsútos éle van, ezt illeszti ajkához a játékos. Hosszú, nemritkán 80 cm körüli. Gyermekjáték-változatát fűzfatilinkónak nevezik. Lopótök és napraforgószár furulyák a magyar népi hangszerek között fordulnak elő. E perembevágásos furulyákat lopótökdudának vagy napraforgódudának is nevezik. E hangszerek a világ szinte minden táján előfordulnak. Kárpátalján többféle változatával is találkozunk.

A pánsíp egynyílásos furulyák kötege, amely a Rahói járásban élő románoknál volt elterjedve. A kettős nyelvű síp és a magyar tárogató, bármeny- nyire hihetetlen, Kárpátalján is jelen volt, bár nem honosodott meg.

Ezek a régi népi hangszerek ma már csak kiállítási tárgyak, gondolná a laikus, ám koránt sincs így. Mint a szakembertől megtudtuk, néhányukat még ma is használják. Például a megyeszékhely Uzshorod folklóregyüttese, amelynek Soszták Viktor muzeológus a vezetője. A történész egyben kutatója is a témának, számtalan régi hangszer az ő jóvoltából került a kiállítás anyagai közé.

Hogy mennyire népszerűek ezek a hangszerek a mai fiatalság körében, folynak-e szakképzések ilyen régi hangszereken, erről az Ungvári Közművelődési Szakiskola népi hangszeres szakán érdeklődtünk. Mihajlo Petrusevszkij igazgatóhelyettes szerint az utóbbi időben visszaesett irántuk az érdeklődés. Korábban egy domra–balalajka együttes működött, de nem volt utánpótlás, mindössze egyetlen diák jelentkezett erre a hangszerre. A bandura is szóba került, de mivel ez nem jellegzetes kárpátaljai hangszer, idővel innen is lemorzsolódtak a fiatalok. A népi hangszerek közül a cimbalom szakon a már fentebb említett Lénárt Leontyij oktat néhány diákot. Az egyik legtehetségesebb a beregszászi Kovács István volt, aki most Kijevben folytatja felsőfokú szaktanulmányait. Főképpen a citera és a furulya iránt van érdeklődés, teszi hozzá Mihajlo Petrusevszkij, hiszen a citerások énekesek is, ami a kórusvezető szakon kötelező szakhangszer is egyben. Ének nélkül a hangszert nem érzik a rajta játszó muzsikusok, ezért maradt, feltehetőleg, még ma is az élő népi hangszerek kategóriájában.

Fedák Anita