Kőrösiék vagy harminc – de lehet, hogy negyven – évvel ezelőtt adták be a postára telefonkérelmüket. Eleinte azzal utasították el őket, hogy abba az utcába nem vezet vonal. Amikor pedig már fölszerelték a szükséges vezetékeket és néhány szomszéd telefonhoz is jutott, a kifogás az volt, hogy nincsen szabad szám. No persze: azok a bizonyos szomszédok vezető állásban levő, befolyásos emberek voltak, Kőrösiék meg egyszerű pedagógusok. Épp rájuk lett volna a postának gondja? Ők egy ideig jártak még az illetékesek nyakára, sürgették a dolgot, azután megunták az egészet. És eltelt néhány évtized.

A lányuk korán férjhez ment, elköltözött otthonról. A két nyugdíjas szülő egyedül maradt – és most jött volna csak jól a telefon: időről időre felhívhatták volna lányukat-vejüket, no meg barátaikat, ismerőseiket.

És teltek tovább az esztendők. A férfi már nem járt messze a kilencvenedik évétől, az asszony sem volt sokkal fiatalabb, és nagyon magányosnak érezték magukat. A hozzájuk közel álló, nemzedékükbeli emberek sorra elhaltak mellőlük. A lányuk a munkája után szaladt, csak ritkán nézett be hozzájuk, ők pedig már mindketten nehezen mozogtak, nemigen léptek ki a házból, csak épp bevásárolni tipegett át hol egyik, hol a másik a pár lépésre levő élelmiszerboltba.

Hanem a vejük szépen haladt a pályáján, vezető beosztásba került, és gondolta: megnövekedett befolyását felhasználja arra, hogy apósáéknak megszerezze azt a nagyon szükséges telefont. Reklamált a postán: "Ugyan, kérem! Hát száz évet kell várni?" És megnyugtatták: mindent elkövetnek, hogy most már eleget tegyenek annak a több évtizedes kérelemnek.

És a szerencse is kedvezett. Az egyik közeli telefontulajdonos más városrészbe költözött, fölszabadult a száma. Megkapták Kőrösiék.

Az öregúr persze örült, de azért egy kis szomorúsággal nézett a frissen fölszerelt készülékre. Ha akkor adták volna, amikor még bőven akadtak, akikkel telefonon elbeszélgethetnek, így elűzve kissé a magányukat! De hát hol vannak már a régi barátok? Most majd egész nap hallgatni fog a telefon, legfeljebb esténként csörren majd meg, mikor a lányáék hazaérnek a munkahelyükről, s a sok otthoni tennivaló közepette időt szakítanak rá, hogy az öregekkel beszéljenek.

Ám a telefonnak mégsem volt nyugta. Egyre-másra keresték a szám régi tulajdonosát. Annak meg láthatóan igen sok kapcsolata lehetett. Az öregúr mindig örömmel vette föl a kagylót, hisz bizonyos változatosságot vitt egyhangú életébe, hogy most – ha csak rövid ideig is – eltársaloghat valakivel. Körülményesen elmagyarázta, hogy ez a szám most az övé, a keresett személy újat kapott. Megkérdezte, hogy kihez van szerencséje (a telefonálók hol megmondták a nevüket, hol nem), és elszórakozott azzal, hogy a hang alapján megpróbálta elképzelni az illető külsejét.

Hát mégis vitt a telefon egy kis élénkséget a csöndes házba, a hétköznapok mozdulatlanságába.

Az öreg Kőrösi pedig szinte félt attól, hogy eljön majd az idő, mikor már az érdekeltek mind tudni fogják azt a bizonyos hívandó új számot, és ő elesik ettől a kedves elfoglaltságtól.

De jó volna – morfondírozott –, ha addigra a postán bizonyos technikai gondok adódnának az ő számával, és kapna egy újat, ismét olyat, amely azelőtt másvalakié volt.

Balla László