Abba a korosztályba tartozom, amelyik még a nagy pártkongresszusok tapsviharai közepette nevelkedett, az ötéves tervek sikereivel teli újságokat olvasta, s közben órákig állt sorba tejért, cukorért, kenyérért az üresen ásító polcok árnyékában. Ez a nemzedék már csak a nagyszülők félve kimondott szavaiból hallott-tudott arról, hogy a felszabadulás tulajdonképp megszállást jelentett, s az idegen hadsereg által elhozott szabadság valójában ideológiai, szellemi és lelki rabság lett e vidéken élők számára.

Sem vak, sem süket nem lévén, mi, akkori fiatalok – legalábbis azok, akiket nem mételyezett meg az ideológia – is láttuk és tapasztaltuk a világ legigazságosabbnak mondott rendszerének álnokságát. Természetesen azt sem fogadtuk kitörő örömmel, amikor az akkori szovjet haderő internacionalista küldetés címszó alatt bevonult Afganisztánba. A szülők sírtak, a katonának behívott 18 éves fiatal fiúk pedig rettegtek, imádkoztak, hogy ne kerüljenek Afganisztánba.

Az afgán határ közelében szolgáló barátaim leveleikben a hősi halottakat, gyakran csak összeszedett maradványaikat szállító fekete tulipánokról írtak. Megállás nélkül jöttek borzalmas terhükkel a koporsókat szállító járművek.

Tíz éven át tartott a rettegés. Az édesanyák átka végül fogott: széthullott a gonosz birodalma. Előtte még, pontosan 17 esztendeje, az utolsó kiskatona is elhagyta az afgán hadszínteret. A poklot, ahol tíz év alatt 3000, Ukrajnából bevonult tiszt és sorkatona lelte halálát. Az áldozatok közt van 64 kárpátaljai fiatalember. Összesen pedig 14 000 fiatal élet veszett oda.

Megyénk közössége évente fejet hajt az áldozatok – 18–20 évesen lemészárolt fiatalok – emléke előtt, akik ma is életerős, hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak. Nagy terveik voltak. Tanulni szerettek volna és hazatérve megölelni a szeretteiket, családot alapítani az itthon maradt kedvessel. Ám egy puskagolyó, repeszdarab, gyilkos akna megállította számukra az időt.

Azon töprengek e sorok írása közben, hogy vajon eljön-e az idő, amikor nem lesznek Afganisztánok, értelmetlenül kioltott fiatal életek, anyai könnyek?

Ma már nincs ideológiai rabság, de őrült a világ.

16 éves fiamat nézem és nagyon nem szeretném, ha behívnák katonának...

Balogh Csaba