Mi ez a feszülő valami, ami meg-megmarkolja a szívet, lázas remegést futtat végig testen és az ember lelkén? Vajon mitől ég, reszket, száll, emel magasba és zuhan, ejt jeges mélységekbe az a valami, amiről azt gondolhatnánk, hogy egyfajta betegség. Vagy valóban betegség ez? Hisz kiver a veríték, lázas forróság önt el, ha megpillantod őt, a legkedvesebb alakot, a legkékebb, legbarnább, legzöldebb szempárt. S összerezzensz valami csodára várván, amint felcsendül a közelben a hangja.

Vajon nem betegség, ha éjjelente álmatlanul hánykódsz, s nincs más a gondolataidban, csak az az egy valaki, aki mint egy vírus ott kering benned. Őt látod, ha nyitva a szem, s amikor lecsukódik, képe, mosolya belülről vetül a szemhéjra. Kit nem fertőzött még meg e kór?

Nem, nem betegség ez, csak maga a szerelem, amit dalnokok, költők, zeneszerzők évezredek óta próbálnak valamilyen formába önteni, megragadni és megmagyarázni. Megfejteni a megfejthetetlent. Mi ez a halálos kór? Honnan jön, miből fakad és mi az, ami lángra lobbantja. S hol rejtőzik? A szív mélyén? Valószínű, mert ha fáj, e tájékon sajog a leginkább. S ha magasba emel az érzés, akkor is a szív repes-szárnyal a boldogság vitorláin.

Az érzelmek tobzódása nem korfüggő. Ámor nyila nemcsak a fiatalok kiváltsága. Középkorú vagy élete alkonyán járó ember éppúgy szerelemre lobbanhat.

A szerelmes szívet beteljesülten vagy beteljesületlen, keserűen vagy mézédesen sem érdekli más. Örök Annák, az asszonyi nagyságot hordozó Lédák, a reményt csillantó Lillák, az áldozatkész Dezdemónák, a költészetbe átültetett mindennapi érzelmek, újra és újra fellobbanó szelíd vagy pusztító szerelmek.

Ez az élet.

Szerelem nélkül semmik se lennénk. Sivár sivatagos, rideg és érzelemmentes, üres világban vajon mihez kezdenénk? Szeressünk hát. Öleljünk, csókoljunk. Bombák és pokolgépek helyett a szív lángjai borítsák tűzbe a világot. S a lángokból virágokat szüljön a világ.

Valentin napja van. A szerelmeseké.

Balogh Csaba