Egy utcai kukában – ünnepi nevén "szemétgyűjtő konténer"-ben – pillantottam meg. Meglehetősen tele volt már, és jól lehetett látni, hogy a tetején ott van egy jókora golyós számoló-"gép", abakusz, ahogy az oroszok nevezik: "szcsoti". Tárcám címéül azért írtam egyébként az orosz nevét, mert nem is oly rég fontos kelléke volt a szovjet életnek: a boltban az elárusító még azt is ezen számolta ki, hogy az egy rubelért vett péksütemény és egynyolcvanas cukorka együtt mibe kerül, de ezt csattogtatták nagyüzemek, magas hivatalok könyvelőségében is. És most valaki kihajította. Nem kell. Pedig nem is kiszolgált, ütött-kopott darab. Egészen új, alig használhatták.

A szovjet éra kezdetén az egyik olyan dolog volt ez, amire rácsodálkoztunk. Persze, ismertük ezt az alkalmatosságot. Első elemista korunkból. Akkor egy jókora, velünk egymagas, talpakon álló abakusz ott posztolt az osztályterem egyik sarkában, ennek segítségével tettük meg az első lépéseket a számok világában: "Egy meg egy az kettő, kettő meg egy az három..." Másodikban már nem használtuk. Szégyen lett volna ilyen "nagy" diákoknak. Már tudtunk számolni. Fejben, ha kellett: papíron. És negyvenöt után elképedve néztük, hogy felnőtt emberek csapkodják rajta a golyókat jobbra-balra...

Sok minden volt akkoriban furcsa a mi számunkra. El sem tudtuk képzelni, hogy az orosz bevonulás telén a katonaság miért vert a földbe hatalmas póznákat az utak mentén, tetejükön odaerősített szalmacsutkával. Később kiderült: hát azért, hogy majd amikor jönnek a nagy téli hófúvások, lehessen látni, hogy merre vezet az út... Mint Szibériában... Azután ezek a szalmafejű felkiáltójelek ott árválkodtak haszontalanul. Ráadásul 1944/1945 tele majdnem hótalan volt...

Már a Kárpáti Igaz Szónál dolgoztam, mikor azt látom: kiadóhivatalunk gondnoka, egy Tyerentyev nevű derék orosz, novemberben megjelenik egy vödör csirizzel és hosszú papírcsíkokkal, és sorra beragasztja az ablakrámákat, ahol a félfával érintkeznek. Hogy majd meg ne fagyjunk. Szellőztetni most már nem lehet, nyeljük a rossz levegőt. "Kicsi büdös, ale jó..." – ahogy az ismert anekdotában mondják. Persze, leszaggattuk a papírt és beengedtük a friss fuvallatot. Tyerentyev ezért bepanaszolt bennünket a főszerkesztőnknél, és megsértődött, amikor az kinevette. Merthogy nagyon gondos ember volt. Újságpapírból szép szabályos négyszögletű szeleteket vágott, odatette a vécébe, hogy nekünk ne kelljen ezzel kínlódnunk. A vécépapírt nem ismerte. Egyébként akkor már mi sem. A Szovjetunióban nem gyártották. Hát ez is új volt nekünk. Meg az is, hogy gondnokunk a vécécsészéről (a témánál maradva) leszereli az ülőkét. Így kényelmetlen ráállni... Illeg-billeg. A pucér porcelán biztonságosabb.

Hát szóval, nekünk, naiv európaiaknak, bőven volt min meglepődnünk az első időkben. De miért sorolnám csodálkozásunk tárgyait tovább?

Hanem a "szcsoti"...

Bizony, kiment a divatból nálunk s talán a volt Szovjetunió egész területén. A hivatalokban számítógépek, elektronikusak, az üzletekben kis kézi kalkulátorok...

S most ez szegény kidobott ott kuporog a kuka tetején. Szemétre vetették, mint sok mindent, ami még nem is oly rég fontos volt, szükséges.

Talán rajta lehet legjobban lemérni, mennyire megváltozott körülöttünk a világ.

Balla László