Mi tagadás, jó néhány esztendeje már, hogy leszereltem a seregből. Az még egy nagy birodalomnak Európán és a világ más kontinensein taposó katonai tömbje volt. Számomra valahogyan fel sem merült, hogy megpróbálok kibújni a sorkatonai szolgálat alól. Édesapám is abban a seregben szolgált. Nagyszüleim a szovjet, az ő férfi felmenőik pedig már az első világégéskor is az orosz ellen hadakoztak. Láthatóan nem nagy sikerrel.

Emlékszem arra a viccre, melyet az átkos ötvenes–hatvanas években csak halkan lehetett elmesélni, mert éveket kaphatott érte az ember:

– Kisfiam – kérdi a tanár – , járt apukád a Szovjetunióban?

– Járt, de aztán visszaverték.

Nos, megjártam én is a nagy Szovjetuniót, de igazából sem meg, sem vissza nem vertek. Így voltak ezzel osztálytársaim, akiket nagyjából velem egy időben hívtak be kétéves sorkatonai szolgálatra. Bár maga a jelenség már akkor is létezett, testközelből nemigazán ismertem meg a hírhed gyedovscsinát. Az öreg katonák ki-kipécéztek maguknak valakit az újoncok közül és az illetővel különféle alantas dolgokat műveltek. Aki megpróbált ellenszegülni, jól megpokrócozták. Ez abból állt, hogy pokrócot húztak a szerencsétlen fejére és a katonaszíjjal alaposan elagyabugyálták.

Mondom, e téren személyes élményeim nincsenek, amit talán annak is köszönhetek, hogy jó helyen, Moszkvához közel szolgáltam, és első perctől szakácsként védtem a szovjet hazát. Keringtek viszont szóbeszédek, rémtörténetek a kegyetlen bántalmazásokról, a fiatal katonák őrületbe kergetéséről. Hogy igazak voltak-e, nem tudom. Azaz dehogy. Emlékszem egy esetre, amikor ukrajnai öreg katonák molesztálni kezdtek egy üzbég kiskatonát. Nem sokáig művelték alantas dolgaikat, mert a bántalmazott és társai összefogtak és feljelentették kínzóikat. Hadbíróság lett a dologból és a nagylegények fejenként másfél év büntető században letöltendő ítéletet kaptak. Tehát van fegyver az erőszak ellen.

Ezek a gondolatok jutottak eszembe a botránnyá dagadt cseljabinszki gyedovscsinás eset kapcsán. Persze, nagyot fordult a világ. Az erőszak ma már az élet majdminden szegletébe beette magát. Nyilván nem kivétel a hadsereg sem, legyen az orosz vagy ukrán. Amikor a képernyőről, a videojátékok lemezeiről, a filmvásznakról literszámra ömlik a vér és az ember mást sem lát, mint az élet elpusztításának rafinált módozatait, nincs mit csodálkozni az ilyen tragédiákon.

Az édesanyák persze nem azért engedik katonának a fiaikat, hogy nyomorékan, vagy ami még rosszabb, cinkkoporsóban kapják őket vissza. Mi a megoldás? Ki kell bújni a szolgálat alól? Egyre többen ezt teszik. Meg kell várni, míg teljesen hivatásos lesz a sereg? Lehet, hogy ez lesz a megoldás. A legjobb azonban az volna, ha erőszaktól mentessé lehetne tenni a világot. A filmek, játékok az élet tiszteletére nevelnének, s az Ember legfőbb célja nem a pusztítás volna.

Balogh Csaba