Évekkel ezelőtt a megyei tudományos könyvtár munkatársa voltam. Délutánonként egy extravagáns figura jelent meg és Konfuciuszt olvasott. A biliárdgolyó-simaságúra borotvált fejű férfi a keleti filozófia iránt mutatott nagy érdeklődést, de kölcsönzött könyvet Arisztotelésztől kezdve egészen Kantig. Ennyi idő után miért pont Bedzir Pali bácsi ragadt meg az emlékezetemben a többezres olvasótáborból? Nos, amikor az olvasólapját töltöttem, megkérdeztem, mit írjak a foglalkozása nevű rubrikába és ő mosolyogva csak annyit mondott: "Írja, aranyoskám, hogy művész. Életművész!"

Lehet ezt elfelejteni?

Rengeteget olvasott. Kodolányi János történelmi regényeitől kezdve Füst Milán verseiig. Az akkor méltatlanul mellőzött Márai Sándor esszéit különösen szerette. Pedig ruszin családban született. Egy pravoszláv pópa gyermekeként látta meg a napvilágot. Magyarul azért tanult meg, mert azok a filozófiai és a keleti művészettel foglalkozó kiadványok, amelyek iránt erősen érdeklődött, a volt Szovjetunióban tiltott olvasmányoknak számítottak. A máramarosi falucskából, apja elől szökik meg, aki neki is a papi hivatást szánta. 1941 és 1945 között a Munkácsi Kereskedelmi Akadémián tanul, ahol felfigyelnek rajztehetségére. Ungvárra jön, az iparművészeti szakiskolában folytatja tanulmányait és végleg ebben a városban marad. A megyeszékhely élő legendájává válik: jógázik, télen az Ung jeges vizében úszkál és kopasz, "csontváz" fákat rajzol. Filozófus és művész egyben. Grafikáiban a fák uralkodnak. Az életművész életfákat rajzolt. Azt vallotta, hogy az életfa az emberi szívósság, a felfelé, a jobbra való törekvés szimbóluma. Sokan azt mondták róla, Pali bácsi amolyan Csontváry-féle magányos cédrus. Holott rengeteg barátja volt, de csak keveseket engedett közel a lelkéhez. Diogenész volt, egy új korban élő filozófus, aki nappal is lámpással kereste az Embert. Három éve már, hogy markáns alakjával, tiszta kék szemével nem tűnik fel Ungvár utcáin. Pedig csak most lenne nyolcvanéves.

Fedák Anita