Én a vasúti vendéglőben, csatlakozásra várva, az ebédemet fogyasztottam, az aranykeretű szemüveget viselő úriember pedig a szomszéd asztalnál sörözött. Kívülünk nem is volt csak még egy vendég: egy magas, kefehajú férfi; ez is sört ivott, de a pultnál. Hanem a kefehajú már menni is készült. Fizetett, és kifelé mentében elhaladt az aranyszemüveges asztala mellett. Ahogy odaért, meglepetten emelte rá a szemét, megállt. "Hát itt vagy, te disznó?" – sziszegte, és szó nélkül lekent neki egy pofont, majd gyors léptekkel elhagyta a helyiséget.

Mindez oly hirtelenül történt, hogy még föl sem ocsúdtam, s a támadó már nem volt sehol. A megütött pedig az asztalon arcáról levert szemüvege után tapogatott – erősen rövidlátó lehetett. Odaléptem, fölemeltem a szemüvegét, a kezébe adtam. "Rettenetes, hogy mai napság mik történnek! – szóltam. – Ha fel akarja jelenteni, szívesen tanúskodom". Hunyorogva nézett rám: "Á, hagyjuk, rég esedékes volt már ez a pofon." Csodálkoztam rajta, hogy ilyen könnyen túlteszi magát súlyos sérelmén. "Volt a múltban valami összetűzése ezzel az emberrel?" – kérdeztem. Az aranyszemüveges pedig legyintett: "Ugyan, sohasem láttam. Biztosan összetévesztett valakivel. De ez a pofon valahogy mégis várt rám évek óta. Ha érdekli, átülök az asztalához, elmondok magának egy történetet."

* * *

Szaniszló tanár úrnak, kegyetlenül szigorú osztályfőnökünknek kedvence voltam. De fújtam is a latint! Ha valamely kérdésre senki sem tudott felelni, a tanár úr engem szólított. Én meg úgy lestem minden szavát, mintha égi szózat hangzanék. Feszülten figyeltem az órákon. Pedig a padszomszédom, Tibor, szívesen beszélgetett volna, és nem is nyugodott bele, hogy velem nem lehet szórakozni. Kalandregényt olvasott a pad alatt, keresztrejtvényt fejtett, s ha kihívták, azt sem tudta, miről van szó. "Ha legközelebb nem figyel – mondta nekem egy ilyen alkalommal Szaniszló tanár úr –, pofozd fel!"

Nekem meg addigra alaposan a fejembe szállt a kiválóságom, osztályelsőségem. S mikor Tibor egyszer az órán keresztrejtvényt fejtett, fogtam magam, és felpofoztam. Nem tudom, mi ütött belém! "Jól tetted!" – nyugtázta cselekedetemet a tanár úr, pedig lehet, hogy eredetileg az egészet nem is gondolta komolyan.

Azt hittem, ettől fogva Tibor ellenségem lesz, és többet egy szót sem szól hozzám. És képzelje el: nem! Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Pedig én akkor már jobb szerettem volna, ha egyszer valahol az utcán, kívül az iskolán a pofont visszaadja nekem. Mert egy idő múlva szörnyű lelkiismeretfurdalás kezdett gyötörni. Hogy is vetemedhettem rá, hogy tanári kedvenc voltomat fitogtatva, kezet emeljek a társamra? Bocsánatot kérni Tibortól? Ezt azért nem! Ehhez azért túlságosan büszke voltam. "Osztályelső!" Az sem vigasztalt, hogy Tibor ezután nem szórakozott az órákon, odafigyelt, és javultak a tanulmányi eredményei. Még évekig padszomszédok maradtunk, s az a pofon soha nem jött köztünk szóba. És ezt hallgassa meg: érettségi előtt váratlanul meghalt. Az én pofonommal az arcán.

Ez az eset azóta is bántott, pedig közben sok-sok év telt el. Hiszi-e vagy sem, de végig szerettem volna, ha azért a csúnya tettemért valahogy megbüntet az élet, de csodálatosan sima, sikeres pályát futottam meg, soha semmilyen kellemetlenségem nem volt, jó feleség, szép család...

* * *

Itt az asztaltársam elhallgatott, törülgetni kezdte bemocskolódott szemüvegét, s mintha valami kis elégedettség tükröződött volna az arcán. Örült neki, hogy utána van.

Hát igen. Most megjárta a purgatóriumot.

Balla László