Van egy kiváló ismerősöm, aki egyáltalán nem szereti a hivatalos ünnepeket, főként nem a hivataloskodó ünnepléseket. Szerinte az ilyesmi mondvacsinált, mesterkélt. A résztvevők ünnepi pózba vágják magukat, átszellemült, fontoskodó arcot vágnak...

Hát akkor most ünnepeljünk, vagy sem?

Hát... így talán valóban nem.

Viszont – nevezzük bárhogy is – vannak dolgok, melyekről meg kell emlékeznünk. Nem csak azért, mert így kívánja a szokás, a hagyomány, mert így cselekszenek mások is, hanem azért, mert emberire szabott világunkban így különíthető el a fontos az elhanyagolhatótól, az értékes a talmitól.

A másik kérdés: ünneplendő-e a kultúra, főként ha magyar?

Igazából talán a kultúrát inkább fejleszteni, megtartani, őrizni, felmutatni érdemes – az anyaországban természetes módon, az elszakítottságban mindenek ellenére és még inkább. Ha ekként teszünk, akkor már ünnepeljük is. S azt magyarul, magyarként tesszük.

Nagyon sokan leírták már, hogy szerencsés, igazán jelkép értékű, hogy kultúránk piros betűs napjává nemzeti imánk megírásának dátumát tettük.

Kölcsey. Himnusz.

Ha e két szót kimondjuk, akárhogy is van, azért tizenötmilliónyi szív dobban egy kicsivel nagyobbat. S remélem, ennyien kimondják, de az sem baj, ha csak gondolják:

Isten, áldd meg a magyart...

Ne féljünk hát ünnepelni.

Még akkor sem, ha néha éppen a kultúra az, amit leginkább háttérbe szorítunk, amit ugyan – mint valami jusst – a magunkénak tekintünk, ám áldozni rá, tenni érte már nem sietünk.

Ilyenek vagyunk. Ilyenné kényszerítettek a körülmények.

Éppen ezért, már csakazértis, ünnepeljük, ünnepeljünk. Hátha átmentődik valami az emelkedett lelkületből a többi háromszázhatvan valahány napra.

Horváth Sándor