"Elveszítettük Rebekát..." – ezekkel a megrendítő szavakkal kezdődtek hétfőn a magyarországi híradások... Meghalt az a négyéves kislány, akiért nemcsak hazájában aggódtak, hanem a határokon túl élő magyarok is.

... Elveszíteni valakit mindig fájdalmas, s ha az történetesen egy gyerek, az érzést szavakkal ki sem lehet fejezni... A szomorú hír hallatán biztosan voltak édesanyák, akik magukhoz ölelték kicsinyüket, s halkan elsuttogták: "Csak beteg ne légy!".

Az egészség a legdrágább – mondogatjuk. Egy ilyen tragédia kapcsán tudatosul bennünk, hogy ez mennyire igaz. Lehet valaki akár milliomos is, új szívet, májat vagy vesét nem tud a sarki boltban vásárolni. Neki is sorba kell érte állni, lehet, hogy évekig... és várni valakinek a halálát... Életet az életért...

Aztán meghal valaki, akinek a szerveivel megmenthetnék gyermekünket vagy minket, de a hozzátartozók nem engedik kivenni azokat.

Van jogunk haragudni rájuk?

Igazán nem tudom.

Megvallom őszintén, azt sem tudom, én mit tennék ilyen helyzetben. Az eszem azt mondja: a halott egészséges szervei is az enyészeté lesznek, akkor miért ne segítenék? A szívem viszont azt súgja: nem!... És ha az elhunyt úgy rendelkezett, hogy felajánlja szerveit? Mit tehet a hozzátartozó? Van joga felülbírálni a döntést? Nem tudom, nem tudom... Míg külföldön bevált gyakorlat az, hogy valaki életében hivatalosan felajánlja szerveit halála utáni transzplantációra, úgy nálunk ennek nincs nagy hagyománya. Országunkban mára szinte alig működik a transzplantológiai szolgálat.

Akkor?

Ha lenne is felajánlás, nem fogadná senki?

Aztán van egy másik dilemmám is. Ha Ukrajnában évente mindössze 49 veseátültetést végeznek (a szívvel még rosszabb a helyzet), akkor van-e egyáltalán értelme az egésznek? Arról sem tudni, hogy az elvégzett transzplantációknál milyen a túlélési arány. Félreértés ne essék! Nem azt akarom mondani, hogy Ukrajnában nincsenek kiváló orvosok! Vannak lelkiismeretes, nagy tapasztalattal rendelkező szakemberek, de... A megfelelő törvények hiánya, az egészségügyben tapasztalható kuszaság, a nem megfelelő műszaki felszereltség, a pénztelenség... Ezek a legkiválóbb orvosok kezét is megkötik. Lehet, hogy a bonyolult műtétekhez is a betegnek kellene biztosítani a tűt, a fonalat, a kötszert. És ha szervkereskedők kezébe jut az életmentő szív, vese vagy máj? Nagyon sok kérdés motoszkál a fejemben, de ezek csak jobban összezavarnak. Azt az egyet azonban világosan látom, hogy az ukrán egészségügy nagyon-nagyon messze van Európától, és csak imádkozhatunk: "Istenem, ne add, hogy beteg legyek!"

Varga Márta