A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek – köztisztviselők, politikusok, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, művészek, vállalkozók stb. – gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Tudjuk, miként gondolkodnak az aktuális gazdasági, politikai, társadalmi helyzetről, mi foglalkoztatja őket, hol jártak legutóbb és hová készülnek... Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A Kulcslyuk mai vendége a Lembergben élő, az Ukrajna Érdemes Művésze címet viselő, számos nemzetközi zongoraverseny győztese, a nyugati hangversenytermekben ismert és elismert Csuprik Etela zongoraművésznő.

– Hány évesen kezdett érdeklődni a zene iránt?

– Kettő és fél évesen.

– Ezek szerint már az óvodában?

– Nem jártam óvodába. Nagyszőlősön az akkori "gettóban" éltem a szüleimmel és testvéreimmel. Ezek olyan apró szoba-konyhás lakások voltak, ahol a zsidók laktak. Volt ott egy tornaterem, állt ott egy pianínó. Először féltem hozzálépni, mert ijesztőnek tűntek a billentyűk. Az első leütött hang egy basszus húrból áradt. Szíven ütött. Életre szóló találkozás volt.

– Már akkor eldőlt, hogy a zene lesz az élete?

– A családban és a környezetemben sokan tanultak zenét. A testvéreim zenetanára pedig csak úgy mellékesen velem is foglalkozott. Amikor Gergely Juci néni tanítványa lettem, már egész jól kiismertem magam a zongorán.

– Manapság szerencse és egy jó adag ismeretség is kell a karrierépítéshez...

– Nekem, illetve a szüleimnek nem voltak szerteágazó kapcsolataink. Szerencse dolgában viszont jól álltam. Remek tanáraim voltak. Nagyszőlősön például Gergely Juci néni, Ungváron Valkovszky Marianna, a Lembergi Zeneművészeti Főiskolán pedig Ukrajna talán legjobb zongoratanára, Marina Krik egyengette a pályafutásomat. Nekik, s persze a saját tudásomnak köszönhetően nyertem Liszenko-díjat, lettem Moszkvában a Rahmanyinov- zongoraverseny harmadik helyezettje, míg Budapesten a Liszt Ferenc zongoraverseny harmadik helyezettje, majd az Ukrajna Érdemes Művésze cím birtokosa.

– Manapság mivel telnek a napjai?

– Tanítok a főiskolán. Az életem igazi értelmét azonban a koncertek adják. Járom a nagyvilágot és a zenével próbálok örömet szerezni az embereknek.

– A világ mely pontján érezte magát a leginkább otthon?

– A nagyvárosokat szeretem, illetve a nagy koncerttermeket. Ugyanis mindenben maximalista vagyok. Magamtól is mindig a legjobb teljesítményt követelem. Ez az én életem, mondhatni misszióm. Európa majd minden országában szerepeltem már. A leginkább Budapest nőtt a szívemhez.

– Lemberget nem szereti?

– Szerintem Ukrajna legszebb városa. Csak éppen a zenei élet nem olyan, amilyenről én álmodom.

– Szülőföld?

– Ha van időm, hazalátogatok Nagyszőlősre, mert a beteg édesanyámnak szüksége van rám. A városban azonban már alig van ismerősöm.

– Ki a kedvenc zeneszerzője?

– Nincs kifejezett kedvencem. A szép zenét szeretem, valamennyi régi zeneszerző szerepel a repertoáromon. A maiakkal azonban nem vagyok kibékülve. Nem értem a modern komoly zenét.

– Jut-e idő a családra?

– A szabadidőmben is a zongora közelében szeretek lenni. Két fiam közül a nagyobbik most tizedikes. Oleg remekül játszik a zongorán. Biztosan az én nyomdokaimba lép. A kisebbiket azonban nem hagyom, hogy zenét tanuljon. Vologya hatéves, csodálatosan rajzol, de ő csak az én kicsi fiam, mindig magam mellett akarom tudni. Persze, folyton a zenével él együtt ő is.

– Hobbi?

– Szeretek főzni. Aki nem szereti a hasát, szerintem nem is lehet igazi zenész. Imádom a magyaros konyhát. Kacsa, tyúk, liba, pulyka, minden szárnyas szóba jöhet. Nálam a főzés is úgy megy, hogy akkor is zongorázok, miközben rotyog a fazékban a paprikáscsirke.

– Társasági ember?

– Nem. Számomra csak a zene a fontos. Ha leülök este a zongorához, bizony rám virrad, mire felállok. Ez az életem. Az dob fel, ha tele van a koncertterem és mindenki a játékomra figyel.

– Vágyak, tervek?

– Egy kicsivel több nyugalmat, kevesebb zaklatást szeretnék. Jó lenne odahaza létrehozni egy művészetek házát, ahol Bartók Béla emlékét is ápolni lehetne. De félek, hogy ez ma már nem lehetséges. Nincs kivel. Ungváron viszont szívesen fellépnék. Eddig senki sem hívott...

Balogh Csaba