Eléggé soká tartott, amíg látogatókat fogadhatott. Először a szüleit engedték be hozzá. Ragyogtak az örömtől. A műtét kiválóan sikerült. A szervezet befogadta az új szívét.

Azután bejöhettek már mások is. Rokonok, kollégák. És az egyik napon az orvos nagy óvatosan puhatolózni kezdett. Szeretne találkozni vele valaki... De nem tudja, engedélyezze-e... Nem fogja-e fölizgatni... Vagy legalábbis feszélyezni... Nos hát, a donor menyasszonyáról van szó.

A betegnek némelyes fölépülése után kerülőúton a tudomására jutott, kié volt az a szív, amely most meghosszabbítja az életét. Az orvos ennek nem örült, de ha már így esett, nem tagadta le. Igen, nála mindössze egy évvel idősebb, huszonhat esztendős fiatalember. Motorozott. Elütötte egy autó. Szerencsére, még idejében sikerült kiemelni a szívét, a család is beleegyezett.

Szerencsére... Az újszíves töprengett ezen a szón. Szerencsére... Neki szerencse. Szerencse az, hogy a másik figyelmetlenül vezette a motorját, s egy dömper kerekei alá került. Szerencse, hogy ilyen fiatalon vége szakadt az életének. Szerencse... Ő már nagyon rossz állapotban volt, nem soká tudott volna az új szívre várni.

Azt mondta: csak jöjjön a menyasszony, nem fogja fölzaklatni. Pedig dehogyis nem! Meglehetős idegfeszültséggel nézett a találkozás elé, volt valami olyan az érzéseiben, mintha a maga menyasszonyát várná (neki nem volt). De... Vajon miért jön ide? Talán... gyűlölködni? Megvető pillantással mérni végig azt, akinek ez a baleset – szerencse volt?

Persze: gyászruha. És igen mutatós szőke szépség. Arcán nincs szemrehányás, de különös jóindulat sem.

– Nos, hogy van? – kérdi meglehetősen közömbösen.

– Köszönöm, jól. Eléggé jól.

Nem mondja, hogy örül neki. Már nem is a beteget nézi. Kissé fátyolos szemmel pillant ki az ablakon. Vajon mit lát bele az odakint vonuló felhőkbe?

Csönd. De miről is beszélgethetnének?

A beteg most azon tépelődik (persze, tudja, hogy csak képletesen az érzelmek fészke a szív, de mégis...) – azon tépelődik, hogy a benne dobogó új kismotorban még nem is oly rég ez iránt a lány iránt... S most, ezzel a szívvel, talán neki is ezt kellene éreznie. És... Igen, mintha halványan, halványan érezné is... Igen. Tetszik neki. Szívesen elfogadná menyasszonyának.

A lánynak meg az jár az eszében – milyen furcsa, sőt, talán rémítő! –, hogy a vőlegénye most részben él. Egy igen kicsiny részben. Bent, ennek a fiatalembernek a mellkasában. Ugyanaz a szív, amely őt nem is olyan régen... És mintha cseppnyi megnyugvással venné tudomásul, hogy ha már így esett, ez a szív ennek a rokonszenves ijedtszeműnek jutott.

Feláll.

– Csak látni akartam. Már megyek is.

Könyörgő tekintet:

– Kérem, jöjjön el máskor is!

– Persze. Eljövök.

Mindketten ugyanarra gondolnak.

Balla László