"Az idegen erők magyar kiszolgálói eddig is mindig megpróbálták gyengíteni a kárpátaljai magyar érdekvédelmet. Nem riadtak vissza eközben hazugságtól, csalástól, rágalmazástól, fenyegetéstől, mások érdemeinek kisajátításától".

A fentebbi, több szempontból meghökkentő idézet egy Kovács Miklós-levélből származik. A tartalmából ítélve első pillanatra úgy tűnhet, hogy három-négy-tíz évvel ezelőtt született. De nem: noha nem tartalmaz sem keltezést, sem iktatószámot, a levél bizony az utóbbi napok szüleménye. Mostanában kezdték névre szólóan (!) terjeszteni, s az elnök saját pártja, a KMKSZ-Ukrajnai Magyar Párt mellett agitál benne.

A hogyanra a válasz némileg az idézetből is kitűnik. Államfők váltják egymást, kormányok cserélődnek, válságok alakulnak ki, válságokat kezelnek, csak Kovács Miklós nem változik. Pontosabban a retorikája. Valószínűleg furcsa mámor szállhatta meg a szerzőt, miközben levelét fogalmazta, mert közben sok mindenről elfeledkezett. Elfeledkezett például arról, hogy gyűlölködő, kirekesztő magatartásával hívei százait, ha nem ezreit veszítette már el eddig is. Furcsamód arról is elfeledkezett, hogy kerek egy esztendeje ő az első számú hatalompárti magyar, szervezete hónapok óta aktív gyakorlója a hatalomnak. Persze az nem gond, ha a kárpátaljai magyar helyt kér és helyt kap az államigazgatásban, de szögezzük le: a "hatalompárti magyar" Kovács Miklós találmánya, és az utóbbi egy évtized során valószínűleg ő tett a legtöbbet e szóösszetétel által címkézett személyek lejáratása érdekében.

Persze, jól tudjuk, kikre is célzott a KMKSZ elnöke. Nem magára természetesen, és az idegen erőkön sem a marslakókat, a cionizmus híveit, Moszkvát, netán Pekinget értette. Efelől ő sem hagy kétséget, hiszen egy svédcsavaros mondattal nyomban megpróbálja tisztára mosdatni a szerecsent, pártját eltávolítani a regnáló politikai erőktől. "A KMKSZ a parlamenti választásokon, írja, nem fog támogatni egyetlen olyan ukrán pártot sem, amelyik a kárpátaljai magyarok ügyét nem vállalja fel az által is, hogy jelöltünket esélyesként veszi fel listájára". A nasaukrajinás 247. helye ismeretében minderre röviden csak annyit írhatunk: bizony-bizony savanyú a szőlő. Tegyük azonban hozzá: nem kizárt még az sem – a korábbi választások tapasztalataiból kiindulva –, hogy az utolsó hetekben mégis megváltozik az elnök véleménye, és cifra magyarázata is lesz a pálfordulásra.

Külön érdekessége a levélnek, hogy valahol súrolja a törvényesség határát. A helyhatósági választások kampányidőszaka ugyanis még nem kezdődött el, magyarán agitálni, kampányolni szigorúan tilos. Szinte hihetetlen, hogy főállású politikusunknak minderről ne lenne tudomása.

Másról lehet itt szó. Kovács Miklósnak lételeme az állandó küzdelem, és ehhez ellenség szükségeltetik. Politikai tőkét másból, hogy stílszerűek legyünk, nem is igen tud kovácsolni. Az utóbbi években három irányban támadott: ellensége volt a magyar kormány, az "idegen erőket kiszolgáló" kárpátaljai magyarság és a mindenkori ukrán vezetés. Mostanra azonban mindössze egy ellenséget tud felmutatni, Budapestet. Bár, bizonyíték rá a levél, megpróbálja a régi szóképeket újjáéleszteni, ám maga is tudja, a vádjai agyaglábakon állnak. Nyíltan az ukrán vezetésnek sem mehet neki, hiszen ő is részese a tavalyelőtti választási győzelemnek, annak minden pozitív és negatív következményével együtt.

Marad a provokáció. A remény arra, hátha valaki észreveszi, hogy a mámorban született levél háza táján nincs minden rendben, és szóvá is teszi ezt a megfelelő helyeken. Mindegy, hogy ki, a lényeg, hogy Kovács Miklós hatalomgyakorló magyarból ismét üldözött magyarrá váljon. És akkor ismét magához térhet, kardot ránthat, és "megmentheti" a kárpátaljai magyarságot!

Kitől is, milyen feladatok magára vállalásával és teljesítésével? Nos, e levél sok egyéb mellett erre már nem ad feleletet.

Kőszeghy Elemér