Habda László, Ukrajna kiváló művésze nyolcvan éve született. Ezt méltatja a Boksay József Szépművészeti Múzeumban nyílt tárlat. S egyúttal emlékezés ez a két esztendeje elhunyt alkotóra.

A látogatónak talán feltűnik, hogy a falakon nincs ott a művész önarcképe, mint azt az ilyen jellegű tárlatokon megszoktuk. Igen. Habda László pályája során egyetlenegyszer sem festette meg önmagát. Ebből is látható, hogy a maga személyének mennyire elébe helyezte azt a természet iránti panteista áhítatot, amely az itt bemutatott (s itt nem szereplő) tájképeiből árad. Életművét ugyanis főként sok száz tájábrázolás teszi ki, ezek a világ számos múzeumában megtekinthetők, messzi földek művészetkedvelőinek is szeme elé vetítve azt a hazai tájat, amelyet a Mester egész élete során oly fáradhatatlanul, oly sok szenvedéllyel, melegséggel vitt vászonra. Olena Prihogyko művészettörténész a kiállítás katalógusának előszavában méltán nevezi ezeket a képeket vallomásoknak.

Bizonyára meddő kísérlet volna, megpróbálnánk e gazdag tárlat anyagát, ha csak vázlatosan is, áttekinteni, így nem is törekszünk erre. Inkább a festő látás- és ábrázolásmódjába igyekszünk bepillantani, illusztrációképpen említve csupán egy-egy alkotását.

Kezdjük talán azzal, hogy életműve határozottan külön fejezet régiónk piktúrájában, mert noha szervesen kapcsolódik festőiskolánk hagyományaihoz, ezeket roppantul szuverénül kezeli, a tradíciókkal szemben mindig egyéni látásmódjának tartva fenn az elsőbbséget. A posztimpresszionizmus legjobb hagyományainak folytatója. Erdélyi Béla attraktív előadásmódja, expresszív szín- és formakezelése, bizonyos fokig Boksay palettájának bővérűsége is játszik némi szerepet sajátos, senkihez nem hasonlítható festői világának megteremtésében. Ihletet merített a magyar művészetből is, elsősorban a posztnagybányaiak (Szőnyi István, Bernáth Aurél) látásmódjának egyes lényeges részeit tette magáévá.

Mint mondottuk, a tájkép egész életművében domináns, kezdjük hát talán áttekintésünket e műfajbeli kiállított munkáival.

Tájai nyomban megragadják a szemlélőt valamivel, amiről első pillanatra nem is tudja megállapítani, hogy micsoda. Nos, megítélésünk szerint ennek a hatásnak fő oka egy érdekes ellenpontozás: mélyen lírai képei olykor harsányan dekoratív fogalmazásban születtek (talán ő volt régiónk legdekoratívebb festője). A finom hangulatmegérzés, a mollos témameglátás olykor erőteljes dúr leütésekben teljesedik ki. Szép példája ennek a kiállításon az igen expresszív "Napsugaras ősz" (1982) vagy a "Huculföld tavasszal" (1974). Tájábrázolásának jelentős vonulatát alkotják bizonyos, sajátos festési technikával létrehozott képei, amelyeket érdekes fakturális és színhatásokat elővarázsoló ecsetkezeléssel alakított ki. Van némi közük a pointillizmushoz, de a lényegük egészen más; a festőszerszámot tartó kéz ritmikus lejtése a képfelületet járó ecset kihagyásai hagyják a vásznon azokat a kicsiny fehér foltokat, amelyek, sajátos lüktető fényvibrálást okozva, a színek – sokszor egészen harsány, dekoratíven villogó színek – különös, "fáradtas" áttörtségét adják. Van ezekben némi álomszerűség is ("Erdei dal", 1976); színharmóniáik hol egy tőről fakadnak, és épp egyazon szín valőrlehetőségeinek mesteri kiaknázásával kapnak meg ("Orgonaszínű tanulmány", 1976), hol hideg és meleg színek ütköztetésével vagy épp harmóniába parancsolásával ért el a művész sajátos dekoratív hatást. Szívesen alkalmazott mesterfogása volt, hogy el-elhelyezett a kép gyújtópontjában valamely színben idegen elemet, mintha valami csillogó kámeát dolgozott volna bele szép óezüst foglalatba gondos ötvösmunkával. Ilyen elem egy piros háztető életének egyik főművén, a rangos albumokban is reprodukált s a tekintetünket itt is nyomban magához vonzó "Kora tavasz"-on (1967, ahol valami átütő, robusztus erővel, de – ennek ellenére – ismét csak mély lírával közelíti meg a természet világát. És emeljük ki e kép (s ugyanígy például az 1973-as "Tél a Kárpátokban") szinte lenyűgöző architektonikáját. Mint tudjuk, piktorunk, mielőtt eljegyezte volna magát a festészettel, építészeti tanulmányokat folytatott. Nos, az építész vásznain is jelen van. Számos képét jellemzik egészen sajátszerű dinamikai megoldások is. "Február" (1959) c. művén fontos képépítő elemként lép fel a tárgyak nagy lendületű, gyakran egymással ellentétes irányú látszólagos mozgása, s mintha ezek az elmozdulások csapnák ki a kép általános színskálájából a hangsúlyozott, merész, expresszív hatású színeket.

De térjünk ki röviden más műfajú műveire is.

Csendéletet kevesebbet festett, ám a tárlaton szereplő néhány darab ezen a területen is avatott mesterként mutatja be. Méltán vált híressé a tekintélyes szakkiadványokban is bemutatott "Ciklámenek" c. elegáns színvilágú, franciás könnyedséggel fogalmazott, mélyen dekoratív vászna (1969). Szemünket gyönyörködteti az ízesen fogalmazott "Bazsarózsák" (1972) és a "Cíniák kék köcsögben" (1970). Portré ritkán került ki az ecsetje alól, de a falakon látható, pompásan jellemzett arcképei arról tanúskodnak, hogy itt is kiváló lehetőségei nyíltak volna ("Szőke István", 1947, "Apám", 1961 vagy feleségének itt először bemutatott, 1954-es képmása, ez egyébként a címkén szerényen csak "Női arckép"-ként szerepel). A katalógusban reprodukált erőteljes formaadású grafikáit szemlélve arra gondolunk: kár, hogy e műfajbeli képeit nem láthatjuk a kiállításon. Maga a szellemesen összeállított katalógus s a tárlat rendezése különben özvegyének értő-féltő munkáját dicséri.

A kiállítás termeit elhagyva mélyen sajnálkozunk, hogy a kimagasló művész képei már nem gyarapodnak. Amit itt látunk, az bizony – a végösszeg. Magával ragadó, rangos.

Balla László