Ha valaki nem hallotta Gulyás János és Gulyás Gyula nevét, az jelentős részben annak tudható be, hogy a magyarországi tévécsatornák műsorán csak ritkán szerepel dokumentumfilm. A filmesek éppen e műfajban alkottak maradandót.

Nemrég a Kijevi Magyar Napok keretében Gulyás János "Semmisnek kell tekinteni..." című filmjét is megtekinthette a közönség. Bár a szerző szomorú témát, az 1956-os forradalom utáni deportálásokat dolgozta fel, a publikum vastapssal méltatta a produkciót.

– A bátyámmal, Gyulával eleinte kisebb játékfilmeket készítettünk. Egy-két dokumentumfilmünknek köszönhetően 1978-ban bekerültünk a Balázs Béla Stúdióba. Vetítéseken, vitákon stb. vettünk részt. Később elindult egy szociográfiai sorozat, amibe sokan bedolgoztunk. A vezetőség megtekintette, és ha látott benne fantáziát, folytathattuk a munkát, s el is köteleztük magunkat a tényfeltáró filmezés mellett. 1992-ig a bátyámmal együtt dolgoztam, majd szétváltunk. Operatőrösködtem, tanítottam, voltam a Magyar Televízió stúdióvezetője is. 1999 óta egy családi "kényszervállalkozást" működtetünk. Az idén két pályázatot is benyújtottam, egyik sem nyert...

Gulyás János több mint 40 filmet forgatott a bátyjával, 30-at pedig más alkotókkal. A legbüszkébb a "Törvénysértés nélkül" c. filmjükre, mely a hortobágyi deportálások tényét tárja fel, s elnyerte a magyar filmszemle fődíját.

A már említett magyar napokon az idősebb Gulyás-testvér egy 1848–49-es témájú játékfilmmel mutatkozott be.

– A laikusok a filmkészítést amolyan álomgyártásnak tartják. A forgatást pedig különös, titokzatos alkotómunkának.

– A dolog, legalábbis a dokumentumfilmek esetében, sokkal prózaibb. Nem is a forgatás a legnehezebb – válaszol Gulyás Gyula –, hanem az anyagiak előteremtése. Emellett a hosszú várakozási idő sem tölt el nagy reményekkel egy filmrendezőt. Ennek ellenére rengeteg dokumentumfilmet forgattunk.

– Az eddigi pályájával kapcsolatban van-e valamilyen hiányérzete?

– Bár háromszor is nekifutottam, nem vettek fel a Filmművészeti Főiskolára. Ennek ellenére az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak a Balázs Béla Stúdióba, ahol profi technikával dolgozhattunk. Bizonyos értelemben álmaim nagy része ott vált valóra.

Ha a hiányérzettel kapcsolatban egy konkrét témára gondolok, bizony, voltak olyan terveink, amelyek nem valósulhattak meg. Nem adtak rá pénzt, vagy nem sikerült a pályázat. A dokumentumfilmjeinkért biztosan nem kell szégyellni magunkat. 2000-ben pedig felújítottam az egyik, úgy 30 éve készített játékfilmemet, és még díjazták is.

Minden filmben van valami, ami értékelhető, és olyan is, ami nem egészen úgy alakult. Forgatás közben megismerhetünk sok olyan embert, sorsot, valamint életmódot, mentalitást, amit könyvekből vagy tanulmányokból soha. Itt a történelem olyan szegmenseiről van szó, amivel a történettudomány sem foglalkozott.

– Ha jól tudom, nemcsak az anyaországban forgattak.

– Még amatőr filmesként, 1969-ben Erdélyben, Széken forgattunk egy filmet – veszi vissza a szót Gulyás János. – Ezt a 90-es években ismét elővettük. A forgatás közben szembesültünk azzal, miként és mennyire megváltozott ez a hagyományait oly féltékenyen őrző közösség is. A kockamánia miatt elsikkadt a népi építészet. A bútorokat eladták, a szőttesek helyett már műanyag terítők kerültek az asztalra.

Egy másik vállalkozásunk 1983-tól 89-ig tartott, amikor is Kallós Zoltán balladagyűjtőről készítettünk portréfilmet. Részben az életéről is beszélt, de elkísértük azokra a helyekre, ahol a gyűjtőmunkáit végezte: Gyimesbe, Moldvába, a Mezőségre. Felvettük, hogyan gyűjtötte a balladákat, énekeket, az esküvői és egyéb népi szokásokat.

Erdély mellett, ahol egy esetben filmeket koboztak el tőlünk, a Vajdaságban is forgattam. A 70-es években sokan Németországban keresték kenyerüket, melyről szintén film készült "Vendégmunkás maradtam végig" címmel. Különböző életutak sorakoztak fel. Bemutattam, hogyan mentek tönkre az otthon maradottak. A legtöbb esetben, sajnos, szétestek a családok.

Térjünk vissza a "Semmisnek kell tekinteni..." c. dokumentumfilmhez. Pereg a film:

Rohan a vonat, valahová Sztrij felé...

56-os hősök emlékeznek a forradalom kirobbanására. Vérengzés, fogság, majd irány a Szovjetunió... Vonatból kidobott levelek, megüzenve haza az immár elkerülhetetlent.

...És rohan a vonat tovább, valahová Sztrij felé...

Szenvedés. Szovjet börtönökben hagyott ifjúság, egészség, tönkrement családok, meghurcolt hozzátartozók.

Végül hazatértek a forradalmárok. 8–9 hónap után... De volt olyan 56-os, aki Sztrijből csak 1982–83-ban térhetett haza. És bizonyára van, aki azóta sem.

A párt pedig kijelentette: senkit nem szabad kirúgni a munkahelyéről, mert (kapaszkodjanak meg!) "jutalomszabadságon volt..." A hivatalos álláspont a következő volt a deportálásokkal kapcsolatban: Semmisnek kell tekinteni!...

A film megdöbbentő.

Mint ahogy Gulyás Gyula 1848–49-es játékfilmje is. A szerző "játszik" a színekkel, az eseményekkel, a szerelemmel. A pusztulást idéző képek, szélsodorta fényképek rávillantanak azokra a borzalmakra, amelyeket a magyarságnak át kellett élnie. A szenvedésre pedig gyógyírt kínál: a minden bajt túlélni képes szerelmet.

– Második alkalommal járunk az ukrán fővárosban, ám a kijevi magyar közösséggel most találkoztunk először – mondta Gulyás Gyula. – A Kijevi Magyar Napok rendezvénysorozata keretében mutatkozhattunk be, s remélem, nem okoztunk csalódást. A sok maradandó élmény mellett egy fontos tanulságot is hazaviszünk: az "óhazától" ilyen messzire szakadt nemzettársaink összefogása mindenki számára példamutató.

Tóth Viktor