Ha azt mondom, hogy riportalanyom egyik barátja két méter húsz centiméteres szárnyfesztávolsággal rendelkezik, egy méter magas, s 9 cm-es karmai vannak, 12 cm a csőrhossza és háromnaponta felfal egy tyúkot. A fent említett paraméterekkel rendelkező lény ugyanis nem mitológiai teremtmény. Ő Berta, a hányatott sorsú szirti sas, Sárai Tibor ornitológus védence.

– Amikor először tettem be a lábam Tiszaújhelyen a Sárai-portára, egy falka foxterrier, nagy csapat vadkacsa, fácánok, egzotikus díszmadarak és Chapi, a róka fojtották belém a szót. Aztán bemutattál Bertának, s végképp nem tudtam, hogy hol is vagyok. Elárulnád, hogyan lett belőled az az ember, akit sokan csak a kárpátaljai Gerald Durrellként ismernek?

– Mint minden kisgyereket, engem is érdekelt az élővilág és a gyermekkori érdeklődés valahogy szenvedéllyé nőtte ki magát. Ezért érettségi után nem sokat gondolkodtam, hanem felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem biológia karára. Nagy szerencsémre összehozott a sors Krocskó Gyula professzor úrral, aki maga mellé vett segédnek. Tanultam, és szép lassan ráébredtem, hogy csak a terepen érzem jól magam. 1991-ben diplomáztam és a frissen megalakult Kárpátaljai Állami Ökológiai Szolgálat munkatársa lettem. A munka mellett pedig elvégeztem a Kijevi Ivan Smalgauzen Zoológiai Akadémiát. Az akadémia hallgatójaként eljutottam az egykori Szovjetunió legérdekesebb vidékeire. A szakmai gyakorlatoknak és tudományos konferenciáknak köszönhetően bejártam Dél-Szahalin, Kamcsatka és a Balhas-tó legszebb tájait. Mire megszereztem második diplomámat, fordult a világ: megszületett a független Ukrajna, Kárpátalján pedig néhány elkötelezett szakember az első természetvédelmi területek létrehozásán kezdett dolgozni.

– Gondolom, te is részt vettél ebben a munkában...

– Természetesen. Egy barátom rábeszélt, hogy ornitológusi képzettségem ellenére vállaljam el a Lemberg–Kárpátalja Megyeközi Halászati Felügyelőség vezetését. Halászati felügyelőként aztán egyike lehettem annak a 6–7 fiatal biológusnak, akik Vaszil Komendar, kárpátaljai akadémikus irányítása mellett valóságos modern garabonciásként, gyalog, csónakon vagy éppen sítalpon járták a megyét. Mi jelöltük ki a mára komoly nemzetközi presztízzsel rendelkező Kárpátok Bioszféra Rezervátum védett területeinek határait, rajzoltuk a fajtérképeket és készítettük a biodiverzitás-mutatókat. Mindez a nyomorúságos 90-es években, az áramkimaradások, a vágtató infláció és fél évekig ki nem fizetett bérek idején történt. Akkoriban a legtöbb embert csak az érdekelte, hogy honnan kerül kenyér az asztalára, s nem az, hogy láthat-e majd az unokája fekete gólyát, európai nyércet vagy foltos szalamandrát.

– Ekkoriban került hozzád Berta?

– Igen, abban az időben foglalták le az ukrán–magyar államhatáron Bertát, akit állatcsempészek szerettek volna a nyugat-európai állatkereskedői feketepiacon 15–20 ezer dollárra váltani. Számításuk nem jött be, a kb. kéthónapos sasfiókát elkobozták, majd átadták nekem, mivel másnak nem volt megfelelő képzettsége a fióka gondozásához. A családtagjaim viszont kétségbeestek, amikor megtudták, hogy a fiókát szinte éjjel-nappal friss – lehetőleg tollas-szőrös – hússal kell tömni. A háztáji tyúkjai, nyulai, galambjai egymás után vándoroltak Berta begyébe, de megérte. Néhány év alatt egy tökéletesen kifejlett, gyönyörű szirti sas tojó lett a madárból. A szirti sasokról különben tudni kell, hogy fokozottan védettek. Magyarországon ötmillió forintra büntetik azt, aki elpusztít egy ilyen madarat. Ennek ellenére egész Európában csökken az állományuk. Ukrajnában már alig egy tucatnyi fészket tartanak nyilván, s nem kizárt, hogy hamarosan csak a Bertához hasonló rab madarak formájában ismerjük majd a Kárpátok égboltjának urát.

Matúz István