Rahó a magyarság igazi végvára. Olyannyira az, hogy sokak nem is gondolják, ott is élnek magyarok. És milyen lelkesedéssel ápolják a nemzeti hagyományokat! Erről, azt hiszem, csak az tud igazán mesélni, aki járt arra.

Igen profán dolog a vendégszeretetet épp egy vendéglős kapcsán ecsetelni, de ha már így történt, ne zárkózzunk el eme változat elől sem. Kún Gyula, ha fogalmazhatok így: molnárból lett pék. Azaz, eredeti szakmája mesterszakács, ma pedig, mint a címben is említettem, vendéglős. S nem is akármilyen!

A magyaros ízeket varázsolja az asztalra a Kárpátok fenyves erdeinek lábánál. S hiába tűnik közhelynek a Rahó környékére is igencsak jellemző szókapcsolat, Gyula bátyánk "Julian"-éttermében a fenyves erdő fogalma különös értelmet kap. Hogy miért? Elárulom. De majd később...

Még annyi türelmet sem kérek az olvasótól, mint ő az újságírótól. De az üzlet, az üzlet. Ha lekési a zöldségest, a gyümölcsöst, a péket, a hentest, vagy éppen a főszakáccsal nem tud időben egyeztetni, akkor bizony nincs mit a vendég elé tennie, s akár be is zárhatja az egész kócerájt.

Remélem, nem veszi rossz néven, hogy így írtam, de mint mondta, nem elég a finom illat, az ínycsiklandozó falatok, a szervírozásnak is meg kell adni a módját! A vendég akkor jön ide és főleg akkor marad itt, ha úgy érzi magát, mint otthon. Vagy még jobban.

Mit mondjak? Bevallom, csak egyszer jártam Kún Gyula éttermében, de szívesen visszatérnék többször is. Ám ezeken a hasábokon csak ígéretemhez térhetek vissza: Siski, vagyis fenyőtoboz annak a hústekercsnek a neve (és alakja), amellyel Gyula bátyám a szívembe lopta magát.

N. Sz.