Ars poetica

Én nem vagyok a hamis próféták bábja!

A vers legyen szabad és lelket emelő.

Ha rosszul értik, az nem a költő hibája.

Lehet, hogy rossz a kor, amelyben alkot ő.

Úgy nem lehet egy elvet képviselni,

Ha a lelket vasrácsok árnya övezi.

Csak szabadon tud a vers szárnyra kelni,

Ha szívből írják s szívnek címezik.

Ne fájjon, ha megköveznek érte!

Ezt vállalnod kell mindig hitedért.

Ne várj jutalmat, nincsen az, nem is kell!

A költő jutalma, hogy örökkön él.

A vers legyen az árvák édesanyja.

A vers legyen a bujdosók oltalma.

A vers legyen a nemzetnek imája

Hitnek, akaratnak örök miatyánkja.

Utolsó ítélet

– Kövezd meg! – zúgja a tömeg.

– Irgalmazz! – súgja a szél.

– Feszítsd meg! – ordít a vezér.

– Bocsáss meg! – sírja a tél.

– Hallgassunk! – mondja a gyáva.

– Én félek! – suttog a lány.

– Nem szólok! – fénylik több szempár.

– Nem lehet! – egy ifjú kiált.

– De hát én... – mondja a vádlott.

– Hallgass el! – vádol a vád.

– Nem vagyok... – kezdi el ismét.

– De igen! Már nincs tovább!

– Hadd legyek... – Nem kell! Nem kellesz!

– Nem tudod... – Nem is kell már!

– Nem igaz! – Nem fontos az már!

Menj! Itt már nincs szükség rád!

Ballag és könnyez az ég is,

Hull fagyos égi keserv,

Követi lassan az árnyék,

Fájdalmát a föld bírja el!

– Kövezd meg! – hallja és hallja.

Lelkében sír a magány

– Feszítsd meg! – rémlik most újra.

– Menj el! Már nincs szükség rád!

Az utcán már nem látni senkit.

Csak a fagyos szél jön szembe még.

Megáll. Letörli az utolsó könnyet.

Tovább megy. Hátra se néz.