2004. december 24., péntek                                            Országos közéleti lap                                            192-193. (16 889-16 890.) szám


Kárpáti Igaz Szó
Forog a korong Hidi Endre műhelyében
Egy hatvanéves emberben már letisztulnak a dolgok

Valamikor még az adventi időszak derekán elhatároztam, hogy elbeszélgetek egy magyar művésszel – munkáról, családról, hogylétéről, terveiről, no és természetesen a közelgő karácsonyról. Több név is felmerült bennem, végül Hidi Endre mellett döntöttem. Nem utolsósorban azért – vagy azért is –, mert az ismert nagydobronyi keramikus életében ez éppen a hatvanadik karácsony. Hidi Endre

Szépen formázott korsók, kancsók, feliratos és felirat nélküli falitányérok, csillogó zöld mázzal bevont csuprok voltak szótlan tanúi beszélgetésünknek.

– Különleges eseménynek, amolyan mérföldkőnek tekinti-e, hogy átlépte a hatodik X küszöbét?

– Úgy gondolnám, hogy igen is, nem is. Az ünnepléstől, a nagy szavaktól, fogadkozásoktól idegenkedem, azonban tény és valóság, hogy az idő múlása érettebbé, bölcsebbé teszi az embert. Az élmények, tapasztalatok lerakódnak, kiérlelődnek. Letisztulnak a dolgok, jobban rálátunk a lényegre.

– És akkor mit mondana erről?

– Talán azt, hogy végül is érdemes mindig kimondani az igazat, megéri becsületesnek lenni. Akkor az ember nem hibázhat, nyugodtan aludhat. És ha a pályáját jól választotta meg, akkor a hatvanadik esztendő táján és azon túl is felszabadultan tud örülni a munkájának, életereje forrását találja meg benne. Ezt azért hangsúlyoznám, mert, sajnos, megértük, hogy a mai világban nem az él jól, aki tud és szeret is dolgozni, hanem aki az ilyen embereket igyekszik becsapni, kihasználni. Akinek a pénz a mindene és elfelejti, hogy a legfontosabb, a legmagasabban jegyzett valuta a becsületesség, az emberség.

– Hidi Endrének, akárhogy is nézzük, neve van a kárpátaljai művészetben. Minek köszönhető ez?

– Nem szeretnék ismétlésbe bocsátkozni, de nyilván a kemény és kitartó munkának. Ez meghozta idővel a maga gyümölcsét. Ebből azt vontam le, hogyha sokkal több munkával, verejtékkel is, de előbb-utóbb az ember kiharcol(hat)ja magának, amit akar.

– Nagydobronyban született, itt élt, itt lett elismert keramikus. Vajon volt-e itt hagyománya, táptalaja a kerámiaművészetnek, a fazekasságnak?

– Nem volt.

– Akkor hogyan indult el éppen ebben az irányban?

– Édesapám nézte ki még valamikor az ötvenes évek végén az újságban megjelent hirdetést, miszerint Ungváron van egy iparművészeti szakközépiskola, ahová várják a fiatalokat. Felvételiztem oda. Édesapám – akit egyébként a faluban mindenki csak Festő Hidi Ferencnek hívott – festőnek szánt engem is. Ámde mivel ilyen szak nem volt az ungvári tanintézetben, így keramikus lettem. Aminek, persze, azóta is örülök, hiszen jól érzem magam e műfajban.

– Első kiállítása...

– Elég hosszas nekifutás, mersz-gyűjtés után 1994-ben Ungváron, a hungarológiai központban mutattam be először a közönség előtt munkáimat. Azóta mintegy tíz önálló kiállításom volt: Sárospatakon, Hatvanban, Budapesten, Hódmezővásárhelyen és másutt. Munkáim eljutottak Angliába, Németországba, Belgiumba, Hollandiába, Ausztriába, Franciaországba.

– Hat évtized távlatából szemlélve a dolgokat, tulajdonképpen mire a legbüszkébb?

– Ha már egyszer így tette fel a kérdést, akkor talán főleg az dagasztja a keblemet, hogy kedvelik munkáimat, rezonál az embertársaim lelkében az a húr, amelyet megpendítek. Továbbá. Két évvel ezelőtt megkaptam a népművészet érdemes mestere címet. Méghozzá nem akármikor, hanem éppen március tizenötödikén, nemzeti ünnepünkön. Mondanom sem kell, kettős öröm volt számomra.

– A Hidi-családból valaki örökölte-e az Ön művészi vénáját, tehetségét?

– Bátorkodom igennel válaszolni. Fiam, Endre elvégezte az iparművészeti szakközépiskolát Ungváron és jelenleg a Budapesti Képzőművészeti Egyetem másodikos diákja a szobrászati szakon. Idősebbik leányom, Tünde keramikus lett, akárcsak jómagam, most azonban a Kaszonyi Középiskolában rajzszakkört vezet. Még valami. Tavaly Beregszászban családi kiállítással léptünk a nagyközönség elé. Feleségem, Ida, szintén képviselve volt ezen néhány munkájával.

– A karácsony a szeretet ünnepe. Hogyan éli meg ezt, mit jelent Hidi Endre számára?

– Úgy, amint mondja, a szeretet ünnepeként. Ilyenkor nálunk összegyűl a nagy család, és az asztalnál ülve, a csillagszórók fényében gyönyörködve egy kicsit mindig elgondolkozunk azon, hogy mit is jelent az összetartozás. Mind a család, mind a földik, mind a jóval nagyobb közösség, a nemzet vonatkozásában. Rájön az ember, hogy valahol mégiscsak érdemes odafigyelni egymásra, megbecsülni egymást. Ez megnyugvást, lelki egyensúlyt teremt. Meghozza a karácsony szeretetét és békéjét, amit egész éven át magunkévá kellene tenni.

Ezt szeretném szolgálni, előremozdítani azzal a kiállítással is, amelyik munkáimból megnyílt a megyei néprajzi múzeumban. Karácsony jegyében még sohase volt önálló tárlatom, végtelenül jólesik, hogy megérhettem, fokozza számomra az ünnep fényét.

Barát Mihály



Minden jog fenntartva © 2004 Kárpáti Igaz Szó